Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Tőkés László - Köszöntő és áhítat    

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő
 
Textus: Jób 14. 7-9.

      Kedves Testvéreim!

     A Gondviselés jóvoltából úgy adódott, hogy tegnap két ízben is – délután és este – sikerült levetíteni ebben a teremben Koltay Gábor Velünk élő Trianon című, letiltott tv-filmsorozatát, melyet az Uránia Filmszínház jóvoltából hónapok óta nagy tömegek előtt vetítenek Budapesten. És mivel a hivatalos filmterjesztés hálózatába nem kerülhetett be – mint ahogyan a televízióban sem kerülhetett adásba –, csak polgári kezdeményezésre sikerült Magyarország-, és most már a határokon kívüli területek sok helyén is bemutatni.

     Drámai kép bontakozott ki a szemünk előtt arról, hogy mi történt velünk. A film minden képkockája és szava azt sugallta és bizonyította, hogy valóban egy „velünk élő történelem” valóságáról van szó.

     A film láttán Jób könyvének fenti, a lenyesett fáról szóló Igéje jutott eszembe. A csüggedés mocsarába süllyedt már ekkor Jób; vigasztalan volt a helyzete. Tökéletesen ráillik a lenyesett, levágott, megcsonkolt fa metaforája. Ugyanez történt velünk 84 esztendővel ezelőtt, és bennünket is a csüggedés és a reménytelenség veszélyeztet közel száz év múltán is.

 A felolvasott Ige azonban még ebben a helyzetben is reménységgel biztat. Hiszen mennyivel drágábbak vagyunk Istennek, mint az ég madarai, vagy a mező liliomai! És még a lenyesett fának is van reménysége – mennyivel inkább nekünk!

Édesanyám jutott eszembe. Szüleim 1916-ban és ’18-ban születtek, éppen az első világégés idején. Számomra olyan beszédes, üzenet-értékű, hogy éppen a második világégés előtt házasodtak össze, alapítottak családot, s a világháború első öt évében négy gyermekük született. Elgondolkodtató, ahogy a reménytelenség állapotából jőve, egy reménytelen állapotba kerülve nem azon sopánkodtak, hogy vége van mindennek, hogy elveszett Erdély, hogy háború dúl és pusztul a magyar, hanem tették, amit hitből és öntudatból tenniük kellett.

     Nos, amikor összehasonlítom atyáink összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetével mai életünket és helyzetünket, akkor őszintén elszégyellem magam, és az Ige olvastán is elszégyellhetjük magunkat, hiszen mi ahhoz képest a mi szenvedésünk?

     Természetesen nem akarjuk lebecsülni a mai élet nehézségeit, rontásait. Ha a háború pusztításával hasonlítjuk össze a jelent, akkor elmondhatjuk, hogy most egy „titkos féreg foga rág”, ennek a fajta pusztulásnak vagyunk kitéve, kiszolgáltatva, és ez a helyzet a maga alattomos természete szerint legalább olyam pusztító, mint az öldöklő fegyver. Mindazonáltal úgy érzem, helye van ennek az összehasonlításnak, és érdemes a Reménység Istenére néznünk, a reménység fáját elültetnünk, a reménység fiaivá szegődnünk.    


Kedves Testvéreim! 1700 körül az egész Kárpát-medencében másfélmillió magyar élt. Ennyien maradtak. Ennek nagyobb része a mostani Csonka-Magyarország határain kívül élt – Erdélyben és a többi peremvidéken. A mai kis Magyarország területén mindössze félmillió magyar maradt. Ha ebből indulunk ki, akkor Isten különleges, Herdert meghazudtoló kegyelmének kell tartanunk, hogy szinte megtízszereződtünk. Az Ige összefüggésében szólva: még az a helyzet sem számított olyan reménytelennek, hogy ne tudjunk belőle felemelkedni! Képesek voltunk felemelkedni egy olyan helyzetből, amikor „se országunk, se népünk nem vala”.


 Az igei párhuzamot követően ez a történelmi párhuzam szintén reménységre kell hogy indítson bennünket. Mi nem vagyunk lélektelen kövek és hegyek – egy másik gyönyörű hasonlat következik a 14. részben: „Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről. A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.” Egy egészen ellentétes előjelű metafora ez, de mi nem vagyunk kő, szikla és föld: mi élő lelkek vagyunk, és lehetünk élő vizek mellé ültetett fa. Ezért a reménység a hitben és a valóságban is megalapozott.

     Most, az Áldás, népesség értekezlet kezdetén, jelenlegi helyzetünket szem előtt tartva, a reménységet helyezem a szívetekre.


Azt mondja Gazda József, hogy egy felezési idő érvényesül Erdély szórvány- és kisebbségi településein: ahol ma huszonöten élnek, ott 1992-ben még ötvenen voltak, ’79-ben százan, ’66-ban kétszázan. Vagyis 12–13 év alatt feleződik meg magyarságunk, és porlik tovább, mint a szikla.

     Sok adatot idézhetnék jelenlegi állapotunkról. Református egyházunk lélekszáma az 1992-ben jegyzett több mint 700 ezerről, 2002-re 600 ezernél kevesebbre csökkent. Kolozsvárról pedig annyian tűntek el, mint ahányan annak idején Mohácsnál vesztek oda. De itt vannak a százalékokban kifejezett adatok is: Marosvásárhelyen 50 százalék, Szatmáron 40 százalék, Nagyváradon 30 százalék, Kolozsváron 20 százalék alá csökkent a magyar lakosság aránya az eltelt években. És közben egy szavunk sincs a fogyatkozásról: rögtön riogatással és felesleges borúkeltéssel vádolják mindazokat, akik meg mernek szólalni ezekben a kérdésekben.

     Éppen itt az ideje, hogy meggyújtsuk a lármafákat, meghúzzuk a vészharangokat – végül is arra valók, hogy a veszélyre figyelmeztessenek!

Felütöttem a Magyar Demokrata Szövetség programját, amelyben találtam egy, a családpolitikáról szóló, egyoldalas alfejezetet, és azt láttam, hogy egyetlen szó sincs benne erről a megrendítő állapotról.

     Magyarországról beszéljenek az odavalók. De annyit tudok – amit Für Lajostól merítettem –, hogy Magyarországon jelen pillanatban az egyedül élők száma 1,1 millió. Az „egy szülős” családok száma ugyanennyi. A gyermektelen házaspároké – és ez a legmegdöbbentőbb – egymillió. „Vagyis összesen kétmillió férfi és nő él gyermektelenül Magyarországon” – mondja Für Lajos a Magyar Nemzetben nemrég megjelent tanulmányában. Mindezeket összeadva: 4,25 milliót kapunk, tehát a magyarországi magyarok közel felét. Ez pedig népességünk állapotának csonkaságát bizonyítja. Tehát mintha nem lenne elég, hogy megcsonkítottak bennünket, mindezt még öncsonkítással is tetézzük, azóta is!

Nem akarlak elkeseríteni benneteket, hiszen örvendünk egymásnak, amikor együtt lehetünk – a katarzis is fájdalomból születik, és a valóságból nő ki. Természetesen ma a reménység ível fölénk; ezért gyűltünk össze. És ezért van okunk köszönetet mondani a szervezőknek, a támogatóknak és mindazoknak, akik cselekvő módon készek és hajlandók ezen mozgalom mellé felzárkózni, felismerve, hogy eljött az ideje a cselekvésnek.

     Utálhatjuk a voluntarizmust – nem tudjuk megváltani a világot. S a reménység is üres frázissá válhat, ha nem társul mellé kellő ész, erő, akarat és támogatás. Csakis nemzetpolitikai szinten képzelhető el annak megvalósítása, amire vállalkozunk. Ahogyan azt Orbán Viktor miniszterelnök mondotta Zilahon: ami eddig történt ezen a téren (legalábbis az ő szándékaik szerint), csupán előhang volt. Ami az igazán fontos, az most van készülőben. Tehát el sem képzelhető egy erős, öntudatos Magyarország magyar kormánypolitika, nemzeti összefogás nélkül. Mindez fontos a maga helyén.

A gyermekeink által eltáncolt tánc, a prédikátorok igehirdetése, a művészek szavalata, az aláírásgyűjtők fáradsága, és még sok minden nagyon fontos, de hogy elérhessük, amire most vállalkozunk, amit meghirdetünk, ahhoz minden eddiginél nagyobb összefogásra, egy öntudatos magyar nemzet, magyar állam, és annak felelős kormányára és intézményeire van szükség.

     A reménység éltet bennünket, és mi éltetjük a reményt. Ezzel a reménységgel kezdjük el tanácskozásunkat.

     A Reménység Istene áldjon meg benneteket, hogy lehessetek a reménységnek fiai. Ámen.
Nyomtatóbarát változat
 
Hírek

A prágai Ady Endre Diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat

Prágai magyarokat tömörítő, Ady Endre nevét viselő diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat, amelyet Mádl Dalma, Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök özvegye és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyújtott át Erdélyi Ágnesnek, a szervezet elnökének.

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2017-es felhívása

 A PMA Kuratóriuma közzétette a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2017-es felhívását, melyre a beadási határidő lejárt.

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

Osztie Zoltán kapta a 2016-os Polgári Magyarországért Díjat

Osztie Zoltán kapta az idei – immár tizenkettedik alkalommal odaítélt – Polgári Magyarországért Díjat. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének egykori elnöke  az elismerést Mádl Dalmától, a Polgári Magyarországért Díj első díjazottjától és Balog Zoltántól, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) kuratóriumának elnökétől vette át Budapesten, 2016. december 13-án. A díjazottat Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke köszöntötte. 

tovább