Ha megmozdul a föld...Civil kurázsi változó időkben - Dr. Deák István előadása

Nyomtatóbarát változat
2004 július 9. - Budapest, Hold utcai templom

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, én nem fogok tudni olyan okosakat mondani, mint az előttem fölszólalók, én a nyugdíjas vörös katona szerepében jöttem ide. Egy pár szót szólnék a Regnum Marianum közösségéről, mert nem annyira ismert a történetük.   1896-ban néhány egyházmegyés pap összeállt. Összeszövetkezett azzal a céllal, hogy a környék középiskolás, általános iskolás gyerekeit hittanra oktassa. Ez egy eléggé elhanyagolt vidék volt akkor is, ma is a Chicagónak nevezett rész a keleti pályaudvartól kifelé, és ez is maradt a főbázisuk, ott kaptak házat a Damjanich utca 50-ben. Az egyik püspök vette nekik egy értelmes cél érdekében. Aztán később tevékenyen részt vettek a cserkészmozgalom megalapításában, a 3-as számú regnumi cserkészcsapatot biztos ismerik a cserkészettel foglalkozók. És hát folyt, folydogált az életük egészen 1950-ig, és valahol, miután nem volt egészen hivatalos ez a Regnum Marianum olyan érelemben, hogy nem volt szerzetesrend, ezért csak egészen későn érte el őket a sors. Akkor vették el a házat tőle, és persze a papokat széthelyezték, minél messzebb lévő faluba annál jobb, mert hát ugye akkor nem tudtak közlekedni, egymással érintkezni. A munkájukat nem hagyták abban, mert két évvel hamarabb elkezdtek készülődni már az illegalitásra, és megtalálták azokat a lakásokat, helyeket, embereket, akikkel kapcsolatot lehetett tartani és fönn lehetett tartani a nevelői munkát. A hatóságok három alkalommal honorálták, hát persze voltak kisebb részek is, de három ilyen nagyobb alkalom volt; ’61-ben, ’64-ben és ’70-ben, amikor begyűjtötték egy jó részét az aktívaknak, és különböző büntetésekben részesítették őket, 77 évet kaptak összesen. A ma is ugyanúgy működő Regnum Marianum ma is hitoktatással, nem is hitoktatással, neveléssel foglalkozik. Először embert próbálunk nevelni a gyerekből, és utána keresztényt. Tehát ma is csináljuk ezt, kb. 2000 ember van ebben a közösségben. Én 1969-ben kaptam meghívást ebbe a közösségbe, ott nem lehetett belépni weblapon keresztül, hanem csak úgy, ha személyesen szóltak az embernek.

Ha a civil kurázsiról van szó, én azt fogalmaznám meg, sok definíciót hallottunk, de én azt fogalmaznám meg, hogy az egyén szembeállása az államszervezettel, legalább is az esetünkre ez a definíció illik. Rögtön hozzá kell tennem, hogy civil kurázsi csak ott létezhet, ahol a civilt nem semmisítik meg. Tehát az elnyomás és civil kurázsi egymásra fordítottan arányos. Nem nagyon beszélhetünk civil kurázsiról olyan országokban, ahol egész népeket vagonra tudnak rakni, és hát a Kolima  mentén, vagy valahol Kazahsztánban ébrednek fel. Gandhi amit tett, az nagyon tiszteletreméltó, de Ő csak a brit jogrend alatt tehette ezt meg. Ha pár száz km-rel keletebbre, és pár évvel később él, akkor nem hiszem, hogy hallottunk volna Gandhiról. És hát vannak olyan országok, ahol este 10 óra után a kukába nem lehet üveget kidobni, mert ott már annyira zavarja az embereket, akkor rendőrt hívnak, tehát olyan sokrétűen szabályozták az egyén és a társadalomnak a kötelezettségeit, hogy ott nem is nagyon látom, hogy miféle civil kurázsiról lehetne beszélni. És hogyha nézzük ezt az összefüggést, hogy mi a különbség, vagy mi a viszony a civil kurázsi és az elnyomás között, hát látjuk is, hogy ma kisebb az elnyomás és egyre jobban szaporodnak az ellenállók. Lassan oda jutunk el, mint az antifasiszta liga, hogy jóformán mindenki ellenálló volt. Nagy megtiszteltetés ez a számomra, hogy egy ilyen illusztris társaság előtt beszélhetek, és hát különösen a miniszterelnök úr után szólhatok, de én azt hiszem, hogy ez a megtiszteltetés ez nem az én személyemet illeti, nem engem illet, hanem a Regnum közösséget, amely fölnevelt engem. Azt kell mondanom, hogy a Regnumnak az esete, vagy a Regnumiaknak az esete az nem tipikus eset. Nem tipikus szerintem három okból sem. Azért mert teljesen világos volt a számunkra, hogy a kommunizmus alatt itt keresztényüldözés folyik. Elvileg ez nekünk egy nagy megkönnyebbülést okozott, nem kellett mérlegelnünk, hogy hát akkor most jobbra, balra, kicsit erre, kicsit arra. A kedvenc olvasmányaink, lelkigyakorlatos témáink közé tartoztak az első három század keresztényei. Ott is lehetett látni, hogy mit képes egy hatalom csinálni. És nekünk ilyen és ilyen lehetőségeink vannak, hogy tömjén áldozunk, vagy teljesen elégő áldozatot áldozunk, vagy felajánljuk magunkat, és akkor mondják, hogy kérem szépen, hogy itt jobbra van a kijárat az oroszlánok felé. Ez egy mártír szerep. Egy nagyon kényelmes szerep, mert attól kezdve az embernek nincs több gondolkozni valója. Másrészt azt gondolom, hogy mi keresztények úgy gondoljuk, hogy van olyan, hogy kegyelem. Az Isten valahogy még külön erőt ad az embernek ahhoz, hogy elbírjon dolgokat, és azt is gondolom, hogy egyébként nem nagyon bírtuk volna ki. Aztán másrészt azért gondolom, hogy a mi példánk az a civil kurázsi, én azt mondom, hogy bátorság. Az a bátorság ami bennünk volt, az annak köszönhető volt, hogy mi egy közösségben éltük meg  ezt az életet. A közösség, nagyon jól tudjuk szociológiai felmérésekből, összehasonlításokból, erőt ad az embernek, hogy látja, hogy nem állok egyedül az én véleményemmel. Mások is vannak. Mások is vannak, akik ugyanazt gondolják, mint én. Példáink vannak. Láttuk azokat a papokat akik bementek a börtönbe, és kijöttek először, kijöttek másodszor, harmadszor, és ugyanazt csinálták tovább annak a biztos tudatában, hogy ha ezt tovább folytatják, akkor megint be fognak kerülni a börtönbe. A ’70-es évek közepén egy, hát nem azt mondom, hogy hisztéria, de bizonyos felfokozott óvatosság kezdte jellemezni a közösségünket, hogy voltak olyanok is, akik a naptárból tépték ki az elhasznált lapokat és semmisítették meg, hogy majd akkor, amikor jönnek akkor már nem tudják fölhasználni ellenük a különböző találkozók időpontjait. Egy közösségben mindig sokkal könnyebb bátornak lenni. Katonákról mondják azt, hogy éles helyzetekben a katonák sokkal bátrabbak, mint egyébként lennének bátrak. És azt hiszem két oka van ennek, az egyik az-az, hogy félnek a megszégyenüléstől. Tehát amikor a társam mellett vagyok, és Ő látja rajtam, hogy megszégyenültem, akkor nem egy jó érzés. A másik meg az amit mondtam, a közösségnek ez a fenntartó ereje. És azért gondolom, hogy a Regnumiak esete nem tipikus, mert mi nem voltunk bátrak, mi féltünk. Az aki mást állít, az nem mond igazat.

Volt egy vezetőnk, különböző funkciókban szolgált, de egy hosszú ideig a közösségnek a választott vezetője volt, az Emődi Laci bácsi, és azt mondta zsinórmértékül, hogy a kereszténynek csak az a kötelessége, hogy hitvalló lélekkel elmenjen a börtönnek a kapujáig és bekopogjon. Aztán, hogy ott mit csinálnak vele, az az emberi kitartástól, és egyebektől függ. Beszélgettem egy másik pappal és, mivel akkor én még eléggé új voltam, hát megpróbáltam neki kifejezni a rajongásomat, az elismerésemet, a tiszteletemet. Ez valamikor talán ’72-ben, ’73-ban volt. És hallgatta az atya amit mondok, félrebillentette a fejét, és azt mondta: Te azért azt nagyon-nagyon nehéz hallgatni, hogy életfogytiglan. Volt egy másik pap aki azt mondta: amikor ott álltunk a bíróság előtt, akkor bevoltunk csinálva, amikor a bíró felemelte a papírját és elkezdte olvasni, hogy kinek mit róttak ki, bár ők már az elején eléggé tudták kit mire fognak elítélni, de 1-2 év jobbra, balra az mindig belecsúszott. És hát egyénileg az nem volt mindegy, hogy ki kapja azt a plusz egy évet, plusz két évet.

A bátorságról én azt gondolom, hogy át kellene értelmezni. Hogy mi az a bátorság? Hogy miért gondolom én azt, hogy az amit mi ott csináltunk az valamiféle bátorság volt? Milyen értelemben tudom én ezt elfogadni? Én azt hiszem, hogy személyesen engem az kötött le, hogy tükörbe nézzek. Másnap reggel is fölkelek, belenézek a tükörbe, és nem kell leköpnöm magamat. Tehát ha valamilyen elvei vannak az embernek, akkor már nem csinálhatja meg azt, hogy félre áll. Ha az embernek vannak valamilyen elvei, akkor én azt hiszem, hogy valamilyen szinten bátor lesz. Szembe fog szállni, és hát én nem csak a keresztényekről beszélek itt. A börtönben járt atyákkal beszélgettem, és azok mesélték nekem, hogy vannak ilyenek, hogy Demény Pál, Weishaus Aladár, miért? Mert nem köpték le magukat, azt mondták, akkor inkább leülöm. Kommunista vagyok, de akkor is leülöm.

Amikor negyedikes általános iskolába jártam, akkor írtam egy ilyen önéletrajzot, gyakorló fogalmazást. És ma is emlékszem, hogy úgy kezdődött a fogalmazás, hogy 1945-ben születtem, amikor a dicsőséges szovjet hadsereg már felszabadította az országot. De hát én ennek a rendszernek a szülötte vagyok. Most már próbálkozhatok így öregen, kicsit megváltozom, de nem nagyon megy már. És hát eszmélő értelemmel körülnéz az ember, hát látja, hogy hazudnak. Hazudnak nappal, hazudnak éjjel, hazudnak minden hullámhosszon. Minden szinten, az életnek minden dolgában. A párt találta föl a helikoptert is. És akkor az ember belebotlik egy ilyen társasába, mint a Regnum, ahol olyan emberek vannak, akik nem hazudnak. Elmondják azt, amit gondolnak, csak azt mondják el, amit gondolnak, és a szerint is élnek. Azért ez megdöbbentő. Ez egy olyan unicum, ami azért lenyűgözi az értelmes embert, hogy vannak ilyen emberek. Na akkor mit akarnak ezek csinálni? Vagy mit is tanítanak ezek? Vagy mik az elveik ezeknek az embereknek? Ezek az óriások, ezek a regnumi óriások, ezek voltak akik oda vonzottak engem a Regnumba. És azt hiszem, hogy ha az én esetemet, az egyént nézik, akkor egy jó lengyel közmondást lehetne így használni, hogy „ a jó társaság kedvéért hagyta a cigány, hogy fölakasszák”. Na, ja jó társaságban élnek, ott kibírunk mindent. Olvashattunk mindenféle könyveket, elbeszéléseket, beszámolókat arról, hogy a katonák, hogy áldozzál fel magukat. Ráveti magát a géppuska fészekre, hát én azt mondom, nem nagy kunszt egyszer. Egyszer ráveti az ember magát, kész. Oroszlánok elé ha kell, jó, egyszer odamegy, megeszik, kész vége. Jöhet a következő. Szóval ezek egyszeri dolgok. Ezek egyszer megtörténnek, egyszer. Az jó. De újra kezdeni, én azt hiszem, hogy az igazi bátorság az-az újra kezdés bátorsága. És amikor itt ilyen gondolatokat próbálunk megfogalmazni, hogy mi is az a bátorság, mi is az a civil kurázsi? Hát tudják az, hogy milyen az, amikor egy embert kirúgnak az állásából? Tudják azt, hogy milyen az amikor egy 23 éves lányt egyenruhás rendőrök visznek el a munkahelyéről? Tudják azt, hogy milyen az, amikor 15 éves gyerekeket, 10 óra hosszat faggatnak szülők nélkül? Tudják azt, hogy milyen az, amikor egy anyukának van több gyereke, és állandóan azon aggódik, hogy elveszik tőle a gyerekeket és állami gondozásba adják, mert nem szocialista erkölcs szerint neveli a gyerekeit. Értsd, regnumi csoportokba járnak a gyerekei.

Megyek az utcán, a túlsó oldalon megy egy pap. Most szabadult frissen. Rákiálltok, körül néz, behúz az egyik kapualjba.  Ez a bátorság? Nem, ez nem bátorság. Tudják azt, hogy milyen az amikor az ember álmodik, és azt álmodja, hogy csöngetnek, kopogtatnak, verik az ajtót. És akkor az ember felébred, de még olyan kába. Kimegy, kinyitja a kisablakot, kinéz, nem nincs itt senki. Lenéz a lépcsőházba, nincs itt senki. Nem, még nem, nem most. És visszamegy az ember. Ez a bátorság? Nem, ez nem bátorság.

A bátorság az, amikor az ember újra kezdi. Hogy másnap is föl kell, és másnap is elmegy a foglalkozást megtartani, szervezni a lelki gyakorlatokat, és így tovább. Ez a bátorság. Lassan lejár az időm, így hát be is fejezném. De miután egy olyan bonyolult címet adott a Zoli ennek az előadásomnak, úgy hogy kénytelen vagyok az egyházról is kicsit beszélni. Nem mintha nehezemre esne. Volt egy kis öregember, Hetényi Varga Károly, aki vette a fáradságot magának, hogy rokkantnyugdíjas, féltüdős állapotában végigjárta a Kárpát-medencét, és összegyűjtötte azokat a papokat, azoknak a papoknak a neveit, életrajzát akik börtönbüntetést szenvedtek. Kijött belőle négy vastag kötet. 2000 ember, 2000 civil kurázsi. Ezek részben a horogkereszt, részben a vörös csillag árnyékában. Ha belegondolok, akkor én azt hiszem, hogy civilekből legalább 10-szer ennyit össze lehetne gyűjteni, mintegy 20.000 embert, akik kiálltak a kereszténység mellett. Nem is azokat, akik általában, csak ilyen nagyon szűken. Mert ezt adták címnek az előadásnak. Mondok is egy ilyen névtelen hőst. Ragoncza István, fehértímár. A KIO-ének volt tagja, aztán kistarcsai internált volt, aztán hét gyermekes családapa. Egy kis lakásban laktak, két szoba volt. És, hát az mindig gond volt lakást szerezni. Olyan helyet találni, ahova a csoportokkal ellehetett menni, a különböző foglalkozásokra. És amikor hozzájuk mentünk akkor egyik szobába mi voltunk, ott tartottam a foglalkozást, a másik szobában a családnak az összes többi tagja. Az anyuka esti gimnáziumot végzett. És ott izzadt kint a konyhában a linóleumos asztalnál. Hát Pl ezt a Ragoncza István fehértímárt, ezt is fel lehetne venni a következő 40 kötetbe. És befejezésül még egy apróságot, hogy van valahol a Belügyminisztérium valamelyik irattárában lapul, egy fényképalbum. Valahogy a ez még nem érkezett meg a Történeti Hivatalba. Ezt a fényképalbumot a hatóságok készítették, amikor a ’70-es perre készültek illetve a kihallgatásokra. És hát összeszedtek bele mindenkit, akit a Regnumból ismertek, aki a tagja volt azt belerakták. Akiről tudtak. Hogyha valamikor lesz emlékműve a civil kurázsinak, és ha tán valahol egy kis szöglet jut a Regnumnak is, akkor én azt a 168 fényképet tenném ott ki. Köszönöm szépen.
Nyomtatóbarát változat
Hírek

SZPMA kuratórium (2018. december 18.) - jóváhagyott támogatások

Az SZPMA kuratóriumának 2018. december 18. napján tartott ülésén jóváhagyott támogatások.
tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2019-es felhívása

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete kapta az idei Polgári Magyarországért díjat

Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) elnöke arról beszélt: a karácsony üzenetéhez, az élet csodájához a családok állnak a legközelebb. Ma is vannak, “akik el akarják zárni az utat, hogy ne jussunk el az ünnephez”. „De mindig voltak virrasztó pásztorok és ajándékot hozó napkeleti bölcsek is, és mindenekelőtt volt egy édesanya”, mint ahogy ma is vannak édesanyák és édesapák, akik elfogadják a gyermekáldást.

 

tovább