Ha megmozdul a föld...Civil kurázsi változó időkben - Klaus von Dohnanyi előadása

Nyomtatóbarát változat
2004 július 9. - Budapest, Hold utcai templom
 
Mai párbeszédünket nem visszafelé forduló, a múlt újbóli elmesélésére irányuló párbeszédként értelmezem, hanem olyan kísérletként, melynek során megpróbáljuk kifürkészni, mivel  kell a jövőben számolnunk, mi az amit a jövőtől, társadalmunk tagjaitól elvárhatunk, hogy mennyire biztos alapokon nyugszik a demokrácia a legkisebb alkotó elemében, a polgárban. Természetesen e kísérlet során nem fogom kihagyni tapasztalatainkat sem, tehát a múlt tanulságait. Ezzel összefüggésben azonban már most szeretnék valamit előre bocsátani. Gyermekként és fiatalként diktatúrában éltem. De legtöbbjüktől eltérően elődként és dolgozóként nem kellett a totalitárius államhatalom mindenkor jelenlévő nyomása alatt élnem. Így inkább érzem magam az elmúlt idők megfigyelőjének, mint kortárstanúnak. Engem sosem vett körbe a diktatórikus erőszak nyomása, és kísértése felnőtt koromban. Sosem tették próbára ellenálló képességemet, éppen ezért nem engedek meg magamnak ítéletet az egyén alkalmazkodásáról, vagy ellenállásáról egy ilyen korban. Ismerem az ellenállás példaképét, de elég jól ismerem keserű következményeit is ahhoz, hogy ne merjek semmi nemű gyors vagy könnyű ítéletet alkotni.

Nézzük témánkat, és a jövőt melynek transzformációs jellege éppen kezdetét vette. Az állam lehulló határai a globalizáció kényszerei, mely jelenség teljesen megváltoztatja majd világunkat. Érdemes megvizsgálni, hogy milyen szerepet játszik ennek során az egyén felelőssége és etikája. Lehet, hogy meglepő, hogy először két olyan véleményt állítok egymás mellé, amelyek oly eltérő forrásokból táplálkoznak. Az új ember ideálját, amint azt a Marxizmus célkitűzései megfogalmazták, és a Hans Jonas által megfogalmazott felelősség elvet, amely inkább a szkeptikus liberalizmusból fejlődött ki. Világpiaci fejlemények szemszögéből nézve, úgy tűnik számomra, hogy mindkét elmélet, tévedésen alapul. Nevezetesen azon, hogy a társadalom irányultsága, irányultságának megváltozása remélhető az individuálisan megváltozott emberi magatartások révén, tehát az egyes ember új erkölcsös tudata alapján. Attól tartok bizonyítható, hogy sohasem az egyén lesz az, aki egy nyílt versenyrendszerben megváltoztathatja a társadalom kurzusát. Erre csak társadalmi intézmények képesek, és az általuk hordozott szabályozó rendszerek. Hiszen az embernek ahhoz, hogy a verseny során egy újfajta józanságot, egy nagyobb mértékben megfogalmazott felelősséget, ne csak kívánjon, hanem meg is tudjon valósítani, intézményi korlátok kellenek, hiszen csak ebben az esetben bízhat abban, hogy mások is tiszteletben tartják ezeket a korlátokat. Éppen ezért csak intézményi, és nem egyéni változásokra építhetünk. Az egyes ember nem változik elég gyorsan ahhoz, hogy a politikailag, és jogilag határtalan térben közös magatartást fejlesszen ki. Az új ember, hogy Mao Ce-tung egy mondatára emlékeztessek „ez olyan, mint 100 éven át arcot mosni”. Tehát a fegyelem gyakorlata. Ez az új ember az 1917-es októberi forradalom óta, a Szovjetunió és később Kelet-Európa kommunista, szocialista nevelési céljainak középpontjában állt. A szovjet emberből pillér kellett volna, hogy váljon, pillérré kellett, hogy váljon, amelyre az új gazdasági és társadalmi rend épülhetett. A szovjet ember c. 1958-ban megjelent könyvében, Klaus Mehnert leírta e nevelés céljait. Lenin és főleg Sztálin alkalmazta a terror, a gazdasági- és bérpolitika, a propaganda, és a nevelés, valamennyi eszközét, hogy az orosz természet vad vizét a tervek szilárd medrébe tudja terelni, annak érdekében, hogy a nem kívánt hajtásokat elsorvassza és, hogy kifejleszthesse azon tulajdonságokat, amelyek szükségesek voltak a modern állami gazdaságon alapuló nagyhatalom felépítéséhez. Ezek a tulajdonságok: a szorgalom, a fegyelem, a rend, a kitartás, a céltudatosság és az önuralom. Az új ember vezérfonala a racionalitás, és az önkéntesség kell, hogy legyen. Ezeknek kell az öregek ellenőrizhetetlenségét meghaladniuk, és azok helyébe is kell lépniük. Ez célkitűzésként szépen hangzik. De ha 30 évvel e könyv megjelenése után hitelt adunk a szovjet önkritikának, úgy volt alkalmazkodás, alkoholizmus, és hanyagság. Legalább is 70 év új emberré nevelés nem volt elégséges ahhoz, hogy az oroszok antropológiai alapjait alapvetően megváltoztassák. Míg a kapitalizmus úgy számol az emberrel, ahogy van, és az emberi lénnyel szerzett tapasztalatokat a társadalmi rend részévé teszi, addig a kommunista szocializmus az új emberbe elég racionalitást és önkéntességet kívánt beültetni ahhoz, hogy a konstruktivista módon tervezésen, és nem evolúciós alapon a piaci mechanizmusok érdekein alapuló rendszer hordozni tudja. Nos, ebben az utópiában itt rejlik, mint Hans Jonas helyesen megfogalmazta; az antropológiai tévedés.

A szovjet ember, az emberben vallott kudarcot, a marxizmus pedig az antropológia és a pszichológia könnyelmű megvetése miatt. Hiszen Sigmund Freud is hosszú éveken át indexen volt a szocialista, kommunista országokban. Mindazok után, amit évtizedeken át, láttam, megéltem, megtapasztaltam, sokkal inkább az a szilárd meggyőződésem, hogy a bevezetőben feltett kérdés, miszerint a szovjet ember, inkább szovjet, vagy inkább ember? A válasz egyértelműen az, inkább ember. A magát állandónak, tehát a következő 10-15 évre meghatározónak mutatkozó szovjet ember tulajdonságai megmutatkoztak. Személyes biztonság iránti növekvő vágya, növekvő vágya a magánszféra állami beavatkozástól mentes területe után, legalább is a család körében, önálló szellemi tevékenység és kibontakozás után. Éppen ezek azok a tulajdonságok azok, amelyek amellett szólnak, hogy 10 vagy 15 év múlva sem lesz bolsevik. De sokáig, több mint 30 évig tartott, amíg az ember, megszabadulhatott a szovjet ember kötelékétől.

A kapitalizmus azért fejlettebb, mert úgy számol az emberrel, amilyen az ember. Ez az ember, pedig mindazok alapján amit ma tudunk, történelmi időkben sem változott lényegesen. A kapitalista piacgazdasági rendszer megpróbál csábítással, és ellenőrzéssel az emberi egyén erősségeire és gyengéire hatni, hogy összességét tekintve a társadalom számára hasznosítható legyen. És éppen ezért, amint ezt az olyan eltérő kapitalista társadalmak, mint az USA, és Svédország már a ’70-es években nagyon is nyilvánvalóvá tették.

A lényeg tehát mindig a csábítás és az ellenőrzés kialakítása.  Azoknak a keretfeltételeknek a megteremtése, melyeken belül az emberi lény tevékenykedik. Ezeket a keretfeltételeket azonban sohasem határozhatja meg az egyes ember önmagának, ezeket a társadalomnak, a kollektívának kell meghatároznia. Az elmúlt évek során, az eddig szokásos kapitalista keretfeltételek egyre problematikusabbá váltak. A piac egyre zabolátlanabbul világpiacként lép fel, veszélyezteti a kifejlett társadalmi rendet, épp úgy, mint a természet, így tehát az ember, az élet alapjairól van szó.

E benyomás fényében új fogalom kezdődött az etikáról, a tudományban, és a technikában, de a gazdasági szövetségekben, és az egyetemeken is, új etikai dimenziókat vitatnak meg a szakmai magatartás minták esetében. Az impozáns egyetértés, amelyet Hans Jonas kapott, amikor a német könyvkereskedők 1987-ben a frankfurti Paulskirche-ében a Szövetségi Köztársaság jelenlevő elitje előtt átadták a béke- díjat, egyértelművé tette, milyen nagy a fennálló igény. Azok a kínok azonban, amelyeket ezzel egyidejűleg megtapasztalhatunk a politikai folyamatok során, ha például a géntechnológia problémáiról van szó, ugyanakkor azt is megmutatják, hogy milyen lyukacsos és meghatározhatatlan, meghatározatlan ez az etika. Nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha az új etikai dimenzió felkutatását, társadalmunk valamennyi munkamegosztó szakmája esetében tejesen haszontalannak tartanám. Politikai légkörként pl. a növekvő etikai tudatosság könnyebbé teszi, a környezetvédelemmel kapcsolatos törvényalkotás égetően szükséges intézményi lépéseit. A társadalom hátrányos csoportjaival szembeni nagyobb érzékenység, és a kisebbségekkel szembeni nagyobb érzékenység is, lehetővé teszik azok a szociális elosztási döntéseket a politika számára, amelyek méltóak a demokratikus közösséghez. Ennek ellenére attól tartok, hogy minden etikai vita esetében fennáll az a veszély, hogy elégséges célnak, sőt eredménynek tekintik azt, amit talán valamikor egyszer majd elérhetnek. És úgy tűnik számomra, mintha az új etika, és az új egyéni etikai magatartás szóvivői úgy vélnék, hogy egy ilyen típusú átalakulás a szociálisan kiegyensúlyozottabb társadalomhoz vezető út, és mintha úgy éreznék, hogy ezek a felhívások képesek lennének arra, hogy a szükséges intézményi korrektúrák kemény útját pótolják. Ez azonban olyan tévedés, amelyen könnyű átlátni. Ez a megfontolás természetesen alapjaiban érthető. Kollektív intézkedések, államosítások, társadalmasítások formájában, és a központi tervezés mind hibásnak bizonyultak. A hagyományok, és a kötődések a világméretű, egyre élesebb versenyben jelentős részben szintén elolvadtak. A piaci mechanizmusnak egyre finomabb munkamegosztásához személyes kezdeményezésre, és személyes mobilitásra van szüksége. Éppen ezért az individualizmust erősíti és így az egoizmust is. Ez az individualizmus politikailag csak egy liberális társadalomban tud létezni, a liberális társadalomnak pedig tartózkodnia kell a gyámkodástól. Éppen ezért az egyén személyes magatartása révén meghatározhatja a társadalomban a nagyobb józansághoz szükséges előfeltételeket.

Az új etika számára tehát a liberális új emberről van szó. És a Hans Jonas-féle felelősség elve semmi mást nem jelent, mint a kollektív kötelmeknek az egyénre történő áthelyezését. Itt csupán egynéhánnyal foglalkozom számos tézise közül, számos kísérlete közül. Hans Jonas vizsgálatát azzal a megállapítással kezdi, hogy némely cselekedetünk minőségileg új természete, az etikai jelentőség egész új dimenzióját tárta föl, amelyet a hagyományos etika szempontjai és kánonja nem irányoztak elő. Itt nincs helye egyet nem értésnek. Egy tudomány erkölcsi jogosságának kérdése például, amely a jövőben genetikai manipulációs kísérleteket kíván végrehajtani az emberen. Ez a kérdés joggal merül fel. Hogy milyen eredménnyel teszik fel ezt a kérdést, az azonban, már más dolog. Én kifejtettem kétségeimet, és megindokoltam az intézményi kötelező szabályozók szükségességét.

A politikai cselekvés etikája történetének hosszú útja során elhaladva utópiák mellett, Jonas végül eléri a felelősség elvét. Amit végül így definiál: A felelősség, a másik lényéért kötelességszerűen elismert aggodalom, amely sebezhetősége fenyegetésekor aggodalommá lesz. És ez tartalmazza a központi kérdést. Mi történik majd vele, ha nem törődöm vele. Hans Jonas az én szemszögemből figyelmen kívül hagyta Norbert Elias először 1935-ben megjelent a „Civilizáció folyamata c.” művében megfogalmazott fontos, sőt úttörő gondolatot. És ezért korunk kérdéseire ugyan szép, de véleményem szerint nem hasznos választ talált. Hans Jonas az egyén bevonását az egyre összetettebb kommunikációs és verseny összefonódásokba figyelmen kívül hagyja. Éppen ezért a való világban messzemenően figyelmen kívül hagyják felhívásait is. Egy gyakorlati példa: Amikor a ’70-es években a környezetvédelmi mozgalom jelentősége megnőtt és a zöldek konferenciái, pártkongresszusai, és az alternatívok rendezvényei a médiában kommentárok tárgyát képezték, akkor a tv kamerák gyakran mutatták a szomszédos parkolókat, és gúnyosan megjegyezték, hogy a mindent jobban tudók ugyanúgy vágynak autóra, mint konnektorból nyerhető áramra. Természetesen buta volt ez az érv, noha ez némelyek számára csak második ránézésre derült ki.

Egy olyan társadalomban, amelynek keretfeltételeit az autóra épülő individuális forgalom határozza meg, hogyan viselkedjen az egyén, hogyha részt kíván venni az ország politikai, kommunikációs, és döntést hozatali folyamataiban? Telefon nélkül? Autó nélkül? Az egyén magatartását az összefonódások határozzák meg, amelyek között él, és nem Ő határozza meg az összefonódásokat. Egészen biztosan, ha sok egyén megváltoztatja bizonyos cselekedeteinek értelmére vonatkozó felfogását, pl. elkezd zacskós tejet venni üveges tej helyett, akkor a gyártók, hiszen meg szeretnének felelni ezeknek a változásoknak, egyre több tejet kínálnak majd üvegben. De ki vetné egy dolgozó anyának a felelősség elvén a szemére, ha úton hazafelé ott vásárol, ahol az a legpraktikusabb, és azt vásárolja, amit problémamentesen lehet szállítani. Ha a tudomány folyamatát nézzük, akkor éppen itt a leggyakoribb az etikára való hivatkozás, és itt válik a legegyértelműbbé, hogy csak kötelező keretfeltételek vihetnek előbbre. A tudomány világpiaca elsősorban nem pénzpiac, és nem is árak és kitüntetések piaca. Noha a pénz és az elismerés a tudomány motivációja szempontjából egészen biztosan szerepet játszik. A tudományban a konkurencia a legjobb kutatóknál is elsősorban a munkafeltételeket jelenti. Tehát, hogy legyen egy kreatív közösség, inspiráló munkafeltételek, legyen jó laboratóriumi felszerelés, kutatási eszköz, segéderők, és oktatási feladatok. Hiszen, legalább is a természettudományok esetében, ezek azok az előfeltételek, amelyek az igazán tudományos áttörés boldogító érzésnek előfeltételei. Egy igazán törekvő tudós éppen ezért ezeket a konkurencia révén juttatott kutatási forrásokat mindig többre fogja tartani, mint pl. személyes fizetését. Aki azonban hozzá kíván férni a rendkívüli kutatási feltételekhez, újra és újra új felismerésekért kell, hogy küzdjön. Ezek az Ő keretfeltételei, az Ő összefonódásai.

A  kutatási eredmények lehetséges felhasználásának  kérdése esetleg hezitálásra bírja egyik-másik kutatót, de mindig lesz valaki, aki a helyére lép, és mindig lesz valaki, aki kísérletet tesz arra, hogy megoldja a rejtélyt. És mivel minden tudós tudja, hogy e világméretű tudásalapú társadalomban ezek a konkurencia keretfeltételei, ezért mindig új felismerésekre jutnak, méghozzá az esetleges visszaélésre való tekintet nélkül. És ez így is fog maradni, amíg szabad tudomány, amíg szabad emberek vannak. Tehát sem nem fatalizmus, sem nem rezignáció, ha megállapítom, hogy az új emberre vonatkozó marxista remény, többé kevéssé tudta korrigálni a központi állami tervrendszer tévedéseit, mint ahogy egy individuális cselekvési etika, a felelősség elve, az ellenőrizetlen piaci mechanizmus romboló jellegét megváltoztatni volna képes.

Egyik erkölcsi megközelítési mód sem értéktelen, mert ideálokként esetleg mégis csak javító hatásúak lehetnek. Az új ember és a felelősség elvére történő hivatkozás azonban politikai koncepcióként nem kielégítők, és ennyiben politikailag szinte értéktelenek. Hiszen a gyakorlati politika, a szokás, és az erkölcs, tehát a társadalom etikai kötödései, elsősorban az emberközi kapcsolatok és rivalizálások kommunikációs- és keretfeltételeinek összefonódásaiból adódnak. Az egyes ember által megélendő intézményesen irányított akciók, és reakciók, és nem elsősorban a személyes belátás, és az egyéni döntés az, amely döntő. Csak ha a megváltozott szabályok, a személyes cselekedetek számára is új keretet határoznak meg, akkor élhető meg a felelősség elve, és akkor már nem csak irodalmilag írható le. Erről a célról van szó a jövő érdekében folytatott politizálás esetében.

Ez a felismerés az, ami miatt az államot, mint a mai, és belátható jövőn belüli egyetlen szereplőt helyezzük a középpontba, amely a kötelező keretfeltételeket képe meghatározni, így a törvényeket, a társadalmi viselkedés feltételeit. A nemzetközi kapcsolatok súlypontjának áttolódása, a politika és a köz kezéből, a gazdaság, és a piac magánkezébe, az egész társadalmi rendre hatással van. Ennek megfelelően nem csak a gazdaságnak, hanem a politikának is kellően mélyreható változásokkal kell reagálnia. Veszélyes tévedés, ha úgy hisszük, hogy csak a gazdaságra hat az egyre erősebb nemzetközi verseny, és a struktúrák állandó megújításának kényszere, hogy éppen ezért csak a gazdaság számára kell megváltoztatni a keretfeltételeket. A világméretű versenyben az egész társadalmi rendet vizsgálják. Éppen ezért a teljes társadalmi rendnek van szüksége reformokra. A gazdaság tudja, aki nem követi az új versenyfeltételeket az lemarad, aki új konkurensekkel szemben az önfenntartásnak nem képes új fegyvereit bevetni, az tönkremegy. Nem ismerik fel azonban hasonló módon annak szükségszerűségét, hogy az állam és a társadalom is meg kell, hogy feleljen az új feltételeknek, hogy megmeneküljön a társadalompolitikai csődhelyzettől. Az egész világban előretörnek újfajta szállító és információs rendszerek ez egyfelől, a demokratikus elvek világméretű elterjedését serkenti és erősíti az emberi jogokat, másfelől a nemzetközi összefonódások egyre nagyobb övezetekben, ez egyre inkább ahhoz is vezet, hogy kiüresedik a demokratikus nemzet állami struktúrák jelentősége. A világméretű munkamegosztó piaci rendszer növekvő differenciálódása révén, és az élesedő verseny miatt egyfelől egyre hatékonyabb lesz, tehát egyre termelékenyebb, és így nagyobb jólét keletkezhet. Másfelől a nemzeti piacot korlátozó, szabályozó rendszerek közül sok, és így a szociális és ökológiai termelékenység is, ami az eddigi rendből adódott az most eltompul, mert a vállalatok ezeket határon átnyúlóan képesek kikerülni.

A növekvő nemzetközi munkamegosztás megkérdőjelezi a nemzeti politika eddigi eszközeit, de a gazdaság és a társadalom a megváltozott körülményeknek megfelelően a keretfeltételeket azért nem hagyhatják figyelmen kívül, nem mondhatnak le ezekről. Az, hogy nemzetközi megállapodások révén remélünk megoldást találni, amelyek azonban mai szociális államunk leglényegesebb elemeit tudják nagyobb földrajzi övezetbe kötelezővé tenni, az illúzió, hiszen mikor lesz Kína, India, Oroszország, vagy más feltörekvő gazdasági hatalom kész arra, hogy fejlődésük korlátjaként tiszteletben tartsa a mi szociális struktúráinkat. Felelőtlenség lenne ezzel az embereket áltatni.

Az állam és a gazdaság közötti új viszonyban ellentétes tendenciák vannak. Egyfelől a határon átnyúló verseny növekvő mértékben kikényszeríti a nemzetállami szabályozók lebontását. Hiszen ezek gyakorta ténylegesen, néha pedig állítólagosan a helyi termelők versenytorzító terhének bizonyulnak. Ilyenkor azt szokták követelni, hogy az eddigi szabályok adják át helyüket a szabad piacnak. Másfelől az éleződő verseny azonban egyre inkább kívánja az állami cselekvést, a közvetlen segítség, vagy megfelelő keretfeltételek kialakítása általi támogatást, amikor a világszerte élesedő konkurenciával való bánásmódról van szó. A magas munkanélküliséget és az alacsony jövedelmet, politikailag amúgy is a kormányokra terhelik. Hiszen az emberek nem a gazdaságtól várják a választ, hanem az államtól. Ez egyébként az USA-ban, vagy Nagy-Britanniában sincs másképp, mint Németországban. Azonos a tendencia, hogy kevesebb államot a piaci folyamatokba, több államot a vállalatok támogatásakor, és a piaci következményeinek elviselésekor. Ez csak látszólagos ellentmondás. Mindkettő nagyon is logikus következménye napjaink mélyreható változásainak, hiszen az előreható munkamegosztás nem csak nemzetközi összefüggésben érvényesül. Az eddig nemzeti piacokon is egyre előbbre halad a funkciók specializációja, a munkamegosztáson alapuló társadalom követelményrendszere. És ezekhez a követelményekhez tartozik, méghozzá versenytényezőként növekvő súllyal, az úgynevezett közszolgáltatás teljesítménye, a közutaktól egészen az iskolákig, a kutatási intézményektől a strukturális beruházásokig a kommunikációs rendszerek esetében, a sín, a közút, a repülőtér, a kábelrendszerek stb., a megfelelő szociális igazságosságot szolgáló intézkedésektől egészen az egészségügyi ellátásig. A magánvállalatok egyre inkább rá vannak utalva az ő termelési helyük vonatkozásában a termeléshez való hozzájárulásként ezekre a közszolgáltatásokra. Gyakorta épp oly mértékben, mint saját üzemi funkcióikra. És ez a függőség erősödik, hiszen a vállalatokat körülvevő infrastruktúra puha telephely tényezőként, egyre növekvő jelentőséggel bír, a gazdálkodási eredmény számára is. A régiókon átnyúló konkurencia élesedése, éppen ezért valójában egyre közelebb hozza a gazdaságot és az államot. Míg ezzel egyidejűleg gyakorta hallhatók a kevesebb államot követelő hangok. Ez paradoxnak tűnik, de egyáltalán nem az, a növekvő mértékben magángazdaságilag meghatározott világpiac növekvő hatalma korában.

Egy olyan korban tehát, amelyben a piacot győztesként ünnepeljük a gazdaságot állítólag csak fojtogatni képes közszférával szemben, egy ilyen időben egyidejűleg növekszik a hatékony állam jelentősége, amely a vállalatok érdekeit szolgálja, és ezen keresztül a magángazdaság foglalkoztatottjainak érdekét is.

A nemzetközi verseny teljes körű. A mérleg és a hozadék nem csak a vállalatok konkurenciáját határozza meg, hanem közvetve az államok és pártok versenyét is előidézi. A gondolkodás gazdaságossá tétele az üzemi eseményeken kívül érinti a regionális feladatköröket is, az állam és a helyhatóság esetében, végül pedig a társadalom teljes általános értékrendszerét.

A béke, gazdasági tényező. Az emberi élet, és az emberi együtt élés nem közvetlenül üzemgazdasági jelentőséggel bírni látszó egyéb dimenziói is, egyre fontosabbá válnak a vállalatok eredménye szempontjából. Az igazságosság és a szolidaritás az, ami biztosítja a szociálisan és politikailag stabil alapokat. A teremtéshez való alázatos viszony segít megőrizni az életfontosságú környezeti feltételeket. És mind az, amit általában kultúrának nevezünk nemcsak a művészet és a tudomány, de a játék és a sport is, valamint a vallás, a vallások olyan emberi létezési dimenziók, amelyek ugyan a gazdaságon kívül fekszenek, és amint azt a történelmi tapasztalat is bizonyítja, erőiket képesek a gazdasági haladástól függetlenül kibontakoztatni. Képesek azonban visszahatni a versenyképességre.  Hiszen az állam és a társadalom egyre inkább a gazdaság oldalára kényszerül. Így a nemzetek kultúrája is, egyre inkább részét képezi a gazdasági versenyképességre vonatkozó megfontolásoknak. A gazdaság és a társadalom tudományossá tétele révén, ezek a látszólag gazdaságon kívüli területek az összgazdaságossági megfontolások részévé lesznek ismét. Az emberi élet legtágabb értelemben vett kulturális szempontjai éppen ezért védelmet igényelnek a túlontúl hatalmas piaci mechanizmusok általi leigázással szemben. Ez is a társadalomnak a szó legtágabb értelmében vett termelékenységét szolgálja.

Az állam, amely a piac keretfeltételeit meghatározza, amely a telephelyek infrastruktúráját biztosítja, és amely az európai földrészen gyakorta a tudomány és művészetek legfontosabb mecénása, a gazdaság szempontjából tehát egyre fontosabbá válik és nem fordítva. Az államnak azonban tiszteletben kell tartania a világpiacok ezen növekvő erőit, ha azt akarja, hogy törvényei és szabályai hatásosak legyenek. Ahol az állam túlbecsüli lehetőségeit, vagy olyan eszközöket alkalmaz, melynek hatásai alól a vállalatok és az egyének ki tudják magukat vonni, és ki is akarják magukat vonni, ott végső soron a piac erőinek zabolátlan fejlődésére bízza a dolgokat. Ez egyes esetekben nem feltétlenül jelent hibát, de fel kell ismernünk ezt a konzekvenciát.

Az információs társadalom és annak édes gyermeke az on-line összefonódásban álló világpiac, azt a tendenciát hordozzák magukban, hogy a vállalatokat és a munkavállalókat elszigetelik, és differenciáltabb reakciókat kényszerít ki a más szolidaritási övezetekből származó differenciált konkurencia. A hatékony állami cselekvés előfeltétele éppen ezért az a felismerés, hogy a gazdaság és a társadalom lehetséges tudományos és technikai fejlődése, mindig újabb és újabb döntési felelősségeket is előidéz az egyes üzemek és az egyének számára. Henry Ford amit a futószalag mellett autoriter módon megtudott szervezni, ma már csak önálló munkavállalók rugalmas csoportmunkája keretében működik. Ami évtizedeken át, egyszerű könyvelés által nyomon követhető volt központilag, az ma decentralizált profi centereket igényel, és a többi. Ami korábban leghatékonyabban autoriter módon  volt irányítható, az ma párbeszédet igényel és csapatot. Ez azonban azt is jelenti, hogy amit korábban a szociális állam kötelező erővel le tudott szabályozni, az a jövőben csak egy jóval rugalmasabb szabályozó rendszerhálóban foglalható össze. Más szóval az egyre növekvő specializáció, és az azt követő munkamegosztás és decentralizálás egyre nagyobb felelősségvállalási kézséget követelnek meg az egyéntől, és ez vonatkozik az állampolgárra is. De ki is követeli meg ezt a felelősség vállalást. A piac az emancipáció folyamatát is jelenti. És az emancipáció az mindig azt jelenti, hogy nem csak a jogok növekednek, hanem a kötelezettségek és a felelősség is. A gazdaság szervezeti formái, már rég nekiláttak annak, hogy megfeleljenek ennek a megváltozó valóságnak. A társadalom és az állam szervezete azonban -Németországban legalábbis- még mindig csak nagyon lassan és tétovázva követi ezt a tendenciát. Lehet, hogy érthető oka a német tétovázásnak az eddigi német modell nagy sikere.

Livius 2000 évvel ezelőtt azt a bölcsességet fogalmazta meg, hogy: Eventus stulturum magister est, vagyis a siker a kapuk tanítója. Mi meg szeretnénk őrizni a megszokottat, hogy meg tudjuk ismételni a múlt sikereit is. Minden jelenkori siker gyökere a múltban rejlik. Aki azonban kizárólag a múltban bízik, nem veszi észre, hogy a mai változások képezhetik a jövő sikereinek alapját. Csak ami mozog, az képes túlélni, a merev széttörik az idő folyamán. Éppen ezért minden állam felelős azért, hogy a gazdasági vállalkozásokat, és a munkavállalókat, a tudósokat és a vállalkozókat saját felségterületén abba a helyzetbe hozza, hogy az érvényes versenyfeltételeknek meg tudjanak felelni.

Egy társadalom tanulóképessége, vagy reakcióképessége a változó keretfeltételekkel szemben elsősorban szervezeti és nem individuális emberi probléma. Éppen ezért elsősorban az állam és a politika felelőssége, hogy megfelelő intézményi változások révén a társadalom reakcióképességének minden területén elérhető, minden területén szükséges előfeltételeiket biztosítsák. Nem elegendő, ha a politika és a közélet szereplői figyelmeztető szavakkal fordulnak az emberekhez, és hozzáállást, magatartást, és olyan döntéseket várnak el tőlük, amelyeket az emberek az adott intézményi feltételek mellett így nem kívánnának meghozni. Aki pl. egy normális képzettségű embertől azt várja, hogy megfelelő vonzerő vagy kényszer nélkül hajlandó szűk, de kielégítő szociális támogatás mellett havi pár márkáért egy kemény és kényelmetlen plusz munkát vállalni, az még nem értette meg, hogy a normális emberek normális körülmények között hogyan reagálnak egy ilyen intézményi szabályozásra. Ebben az esetben semmi értelme nincs a munkanélküliek kritikájának, semmi értelme őket figyelmeztetni, vagy az igény társadalma miatt panaszkodni.

Az igény társadalma a szervezet terméke, vagyis magatartásoknak és hozzáállásoknak az összessége, amelyek a társadalmi struktúrákból és keretfeltételekből adódnak. Ez válasz egy lehetőségre, és nem megváltozhatatlan álláspont egy vákuumban. A társadalmi struktúrák és az intézmények konstrukciója esetében azonban végső soron a politika a felelős. Valamennyien tudjuk, hogy a politika sok mindent csak fáradságos és hosszú úton képes befolyásolni. A megítélés alapját azonban az kell, hogy képezze, hogy kísérletet tesz-e erre és helyes úton jár-e? Az állam új szerepe így tehát két csak látszólag ellentmondásos feladatból áll. Először is arról van szó, hogy a társadalom a polgárok, a vállalkozók, és a közigazgatások számára több felelősséget szervezzen, mert csak így érhető el a szükséges differenciáltságú reakcióképesség, az új, gyakran kiszámíthatatlan fejleményekkel való bánásmód tekintetében.

Csak így alakul ki a tudományban a túléléshez szükséges kreativitás. Csak akkor térhet vissza a döntési jogosultságokhoz a nagyobb ésszerűség, és érhetők el jobb eredmények, ha az információ társadalmában a döntési jogkör és a felelősség a döntések következményeiért ismét a lehető legközelebb kerül egymáshoz. Az okozók elve, jóval szélesebb jelentőséggel bír a környezetvédelmi szektornál. Az önfelelősség az evolúció egyes számú vezérlő eszköze. A változások növekvő erejű evolúciós erőinek korában, éppen ezért a társadalom, a vállalatok, és az egyének csak úgy támogathatók, ha a leginkább reagálni képes emberi lehetőségek irányába viszik őket.

A több felelősség a kiképzéstől a munkahelyig, az egészség megőrzéstől a nyugdíjig, nos mindenütt erősíteni kell a felelősségvállalás elemét, ha a társadalmi rendet irányítható állapotban kívánjuk tartani az egyre inkább decentralizált információs társadalom korában. Ez azt is jelenti, hogy a német társadalomnak az emberi evolúció egyre gyorsuló dinamikája mellett tanulóképesnek kell maradnia, illetve ismételten azzá kell válnia. A biztosítási önrészek, legyen az a casco esetében a gépjárműveknél, vagy pedig az orvosi és gyógyszerárakra fordított költségekbe való önrész, mindig ugyanazt a célt szolgálják. Végre meg kell értenünk, hogy a pillanatnyilag oly élénken vitatott valamennyi reform esetében, nem szabad a megtakarításnak előtérbe kerülnie, hanem mindig a felelősség vállalás kell, hogy legyen a vezérlőelv, azáltal, hogy a felelősség horgonyát alkalmazzuk a legtágabb értelemben vett tulajdonjog által. A felelősség vállalás és az önrész ebben az értelemben éppen ezért nem a szolidaritás elutasítása, hanem épp ellenkezőleg annak előfeltétele.

Míg az államnak a múltban elsősorban az volt a feladata, hogy lehetőleg azonos szabályokat állítson fel a polgárok, a vállalatok, és a közigazgatások számára, és egy földrajzi nemzeti rend keretében ne csak azonos jogokat, hanem azonos versenyfeltételeket is alakítson ki, addig a jövőben az lesz a lényeg, hogy olyan előfeltételeket teremtsen, ami polgárok, vállalkozások, és közigazgatások számára lehetővé teszi, hogy a nemzetközileg egyre inkább eltérő kihívások miatt, lehetőleg kedvező azonos jellegű, és egyenértékű individuális akció és reakció lehetőségekhez jussanak. Az állam, amely történelmi keretfeltételeket és a polgárok magatartását egyaránt szabályozni tudta, számos területen elveszítette szabályozási monopóliumát a részleteit tekintve, egységes keretfeltételek tekintetében.

Jövője abban rejlik, hogy igazságos szabályozó rendszereket fejlesszen ki, amely különböző verseny összefonódásokban és verseny helyzetekben levő embereknek lehetővé teszi, hogy eltérő módon, de eredményét tekintve azonos értékű reakciókat tudjanak nyújtani. Éppen ezért újra kell definiálni a szabályozási lehetőségeket, és egy szociálisan lehetőleg igazságos szabályozó rendszeri rugalmasságot kell elsődlegese céljává tennie. Másodsorban azonban arról is szó van, hogy ez a felelősségvállalás mégis csak kapocs legyen a demokratikusan legitimált nemzeti szociális állami rend kereteihez. A szociális állam a globalizáció korában nem lehet sem bürokratikus, uniformizáló a teljesíteni képesek esetében, sem pedig a piac hideg végrehajtója a ténylegesen hátrányos helyzetűek számára. A polgárok egyre inkább kettéváló teljesítmény követelményei fényében a lényeg az, hogy olyan utakat találjanak, amelyek az emberek egyenlőtlenségéből indulnak ki. Így nagyobb teljesítmény esélyeket érünk el, és egyidejűleg szolidaritást is teremtünk az igazán gyenge teljesítményűekkel. Éppen ezért a szociális területen is vissza kell térni a nagyobb felelősség vállaláshoz, igaz, hogy oly módon, amit az érintettek csakugyan viselni is képesek, vagyis ami nehéz feltételeik között elvárható tőlük. Az elvárhatóság azonban mindig a megvizsgált teljesítmény készséget tekinti feltételnek a kedvezményezett esetében, vagyis itt is annak felelősség vállalása a kérdés.

Engedjék meg, hogy befejezésül vessek egy rövid pillantást a német múltra. A német kultúra jogállami volt, de a jogállam nem volt képes a kompromisszumok kultúráját keletkeztetni. A törvényes jog éppen ezért egy igen, vagy nem típusú kultúra. Egy vagy-vagy jelegű, ilyenek a törvények. A németeknek ezek a törvények biztosították azt, amit más népeknek az Alkotmány és a Parlament adott. Ezért lettek a németek ennyire törvény követőek? Hitler alatt aztán már a perverzióig törvény követőek? Egészen a legelemibb emberi jogok összetöréséig, amelyek nem mondott ki formális törvény? Elképzelhető, hogy az a sok kis apróságban egészen az autóvezetésig bezárólag Németországban még érezhető formális jog iránti igény magyarázza részben a német társadalomnak Hitlerhez vezető borzalmas útját? A német kultúra mindenesetre szokatlanul hatékonyan kapcsolta össze a jogállami rendet, és a forradalmi természettudományos fejlődést. Ez a kapcsolat vezetett Németország eddig ismeretlen mértékű gazdasági sikeréhez. A természettudomány és a technika a romantika után döntően rányomták a bélyegüket Németország felemelkedésére. A. Plessner szavai szerint „megkésett nemzet identitását a gazdasági sikerben találta meg”, amint azt Harold James fejezte ki. Ez a természettudományos beütés, amely formális jogi gondolkodásmóddal és gazdaságossági hatékonysággal párosult, vezetett tehát végső soron oda Németországban, hogy az emberi életet inkább értelménél, semmint egyedülállóságánál fogva értelmezték? A XIX. századi jelentős jogászok gondolatai a lakosságpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, és az egészséges örökítő anyag gazdasági jelentőségére vonatkozó elméleteik ma már nagyon nyugtalanító olvasmányok. Az ilyen gondolkodásmód később ugyan az egész nyugati világ törvényalkotásába bejutott, ma azonban a német Holocaust tapasztalat fényében ezt az összefüggést újra fel kell tárni. Hiszen a világban ez időben zajló vita a genetikáról, a klónozásról, és a mechanikai technikai egészségi stratégiákról, az a XIX. századi viták felújításának tűnhet. James Glass, Henry Frielaender, vagy Ernst Klee, idevágó tanulmányait ezekről az összefüggésekről nagyon gondosan kell olvasnunk. Hiszen itt rejlik talán a magyarázat arra, hogy miért voltak éppen a jogászok és az orvosok azok, akik noha elsősorban az igazság, és az emberségesség elkötelezettjei, ilyen feltűnő mértékben tudtak a nemzeti szocializmus felé fordulni. Ennyiben tehát éppen olyan nemzetközi szabályozó rendszerekről van szó, amelyek ezen a téren a tudomány perspektíváját is befolyásolják. És van még egy dolog tapasztalataink alapján.

A korai ’30-as évek nagy depressziójának nyomorában Németország a látszólagos szociális közösség rendjébe menekült. Ma a népesség robbantástól sújtotta világban, a nagytömegek növekvő elszegényedésének korában más földrészeken és az Európán belül növekvő egyenlőtlenségek közepette olyan nemzet vagyunk, amely beszámolhat arról, hogy a szociális katasztrófák hogyan vezethetnek a demokratikus jogok elvesztéséhez. A filozófia és a tudomány nemzete, amelyet az embertelenséghez vezető csalóka úton a történelem legnagyobb tömeggyilkosságához vezettek. De a bátor ellenállás nemzete is vagyunk. Németországnak ezt sem szabad soha elfelejtenie. A német tapasztalatot nem ez az értelmetlen tézis adja, hogy Németország egy politikai civilizáció nélküli ország volna, vagy, hogy különleges antiszemitizmus hajtott volna bennünket, amikor a borzalmas útra léptünk,  hanem azért, mert 1933 előtt, magas szintű civilizációval rendelkező ország voltunk, és ennek ellenére bűnösökké váltunk, ez az amit német tapasztalatként nyújthatunk a XXI. század veszélyes világának.
Nyomtatóbarát változat
Hírek

Gyakornoki pályázat - nappali tagozatos egyetemi hallgatók számára (2019)

A gyakornoki program célja:

A polgári, nemzeti és keresztény értékeket vállaló, közéletben aktív fiatalok megismertetése egy pártalapítvány működésével, szakmai munkájával és ezen keresztül a magyar közélettel.

 

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2019-es felhívása

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete kapta az idei Polgári Magyarországért díjat

Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) elnöke arról beszélt: a karácsony üzenetéhez, az élet csodájához a családok állnak a legközelebb. Ma is vannak, “akik el akarják zárni az utat, hogy ne jussunk el az ünnephez”. „De mindig voltak virrasztó pásztorok és ajándékot hozó napkeleti bölcsek is, és mindenekelőtt volt egy édesanya”, mint ahogy ma is vannak édesanyák és édesapák, akik elfogadják a gyermekáldást.

 

tovább