Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Csép Sándor előadása

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

 
Az áldás, népesség mozgalom célja
 
Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves barátaink, eszmetársaink!

     Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm valamennyiüket, és nemcsak szeretettel és tisztelettel, hanem nagy-nagy örömmel is, hogy ennyien elfogadták a meghívásunkat. Biztos vagyok abban, hogy egy nagyon jelentős pillanatnak vagyunk részesei.

     Eljutottunk a zászlóbontásig. Szándékaink szerint szeretnénk, ha történelmi lenne ez a pillanat. Ez csak az első lépés, de azt szokták mondani, hogy a leghosszabb utat is egy lépéssel szokták elkezdeni.

     Néhány nappal ezelőtt azt mondta nekem az egyik lelkésztestvérünk, hogy ő már csak a csodában hisz. Általában olyankor hangzik el egy ilyen mondat, amikor feladjuk a reményt valamivel kapcsolatban. Én mostani értekezletünk céljáról, drámai fogyásunk megállításának esélyeiről beszéltem neki, mire ő a fenti mondattal válaszolt, hangjában lemondással, és fásultan. Én viszont nem keseredtem el a hallottaktól, sőt bátorítást nyertem. Erősödött bennem a tettvágy, tanulságosnak tartottam a szavait, és továbbgondoltam a csoda, a demográfia és az emberi hozzáállás kapcsolatát.

     A csodát Isten műveli, mégpedig az emberekért, és nemcsak érettük, hanem általuk, az emberek közreműködésével. Isten munkatársaivá emel bennünket tervei megvalósításában. Ez, az Istennel való együttmunkálkodás lehetősége pedig, az egyik legbiztatóbb reménysége volt és marad az emberiségnek történelme során. Mi ezzel az erőt adó reménnyel kívánjuk munkánkat végezni, ehhez a munkához keresünk további munkatársakat, és jelmondatunk zászlaja alá kívánunk toborozni mindenkit, vagy legalábbis nagyon sokakat. Mindazokat, akik a Biblia és az apostol szavaival velünk együtt vallják: „nem a félelem, a meghátrálás, hanem a hit és a bátorság gyermekei vagyunk, hogy életet nyerjünk.”

     A demográfia a maga rendjén elvégezte az áldatlan állapot felmérését. Rávilágított okokra, és a kiinduláshoz szükséges helyzetképet nyújtott. A mai napon szemlét tartunk ezek fölött, és Diagnózis című témacsoportunkban összegezzük a legfontosabb tudnivalókat. Tesszük mindezt annak érdekében, hogy kétnapos értekezletünk legfontosabb része, a Terápia, a leghatékonyabb gyógymódokat határozza meg, a legeredményesebb orvosságokat nevezze meg, hogy haladéktalanul kezdődjön el a gyakorlati munka, mert betegünk – vagyis társadalmunk, nemzeti közösségünk állapota, ahogyan az orvos mondaná: kritikussá vált.

     Mondhatnám azt, hogy bekövetkezett a herderi helyzet, és a 17. századi jelszó, jóslat, vagy inkább figyelmeztetés az ajtónkon dörömböl, avagy a kertek alatt ólálkodik. Herder szerint mostanra már igencsak el kellett volna merülnünk a „népek óceánjában”, hiszen már akkor előrevetültek azok a negatív okok, amelyek következménye az lesz, hogy a nem is túl távoli jövőben bekövetkezzék a vég – a mi végzetünk. És mindez máig még nem következett be, dacára, hogy elvesztett világháborúk, levert forradalmak, inváziók, megszállások, rendszerváltások, nemzetünk szétszaggatása, Trianon, Párizs, Recsk, Duna-delta, Duna-csatorna, internálótáborok, Bǎrǎgan, kitelepítések, beszolgáltatások pusztítottak bennünket, közel egy századon keresztül. És túléltük! Ez már maga a csoda. Hitünknek, reményeinknek ez az egyik alapköve.

     „Megfogyva bár, de törve nem” – mondta a költő idestova mindjárt kétszáz esztendeje. Most is fogyásban vagyunk, de ahogy annak idején a reformkor, majd március idusa elhozta a feltámadást, ugyan miért lenne kizárva ennek lehetősége napjainkban?

     „Megfogyva bár, de törve nem” – és ne törjünk meg most se: a történelemnek nincs vége. Megaláztatásaink sorozata után miért ne emelhetnénk fel a fejünket, tekintetünket, és miért ne vonatkoztathatnánk magunkra is Hemingway maximáját, amit az öreg halászról, Santiagóról mond: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.”

     Ez lenne az a fontos tényező: a magunk hozzáállása, amely, Isten segedelmével megszülhetné a várt csodát demográfiai helyzetünk alakulásában. És ez valóban csak rajtunk múlik: a mi döntéseinken, a késztetéseinken, a jövővel szembeni felelősségünkön.

 

     Kétségtelen, hogy vannak befolyásoló tényezők, amelyek többnyire személyünktől függetlenül alakulnak, mint például szerencsés-, vagy kevésbé szerencsés anyagi helyzetünk. Ha viszont arra várunk, hogy társadalmi dimenziókban, általánosan és tömegméretekben beköszöntsön a jólét, hát nagyon félő, hogy akkorra elfogyunk, vagy biológiai-, lelki-, szellemi állagunkban annyira legyengülünk, hogy valamikori talpra állásunk kétségessé válik.

     Amikor megélhetési gondok, s a bizonytalannak tűnő jövő árnyékolja homlokunkat, gondoljuk végig, hogy fontosak vagyunk-e a magunk, és az emberiség számára? Fontosak-e azok az értékek, amelyeket mi hoztunk létre, amelyeket mi éltetünk, fejlesztünk tovább, s amelyektől szebb, gazdagabb lesz a világ, amelyben élünk, s amelyben érdemes élni?

 

     Szót kell ejtenem ennek az értekezletnek az előtörténetéről. Előre is elnézést kérek, hogy néhány személyes vonatkozástól nem tudok eltekinteni.

     Egy Arad megyei településen, Ágyán töltve ifjú éveimet, alkalmam volt végigkövetni azt a folyamatot, ahogyan egyharmadára zsugorodott a valamikori nagyközség. Az egykézés és az elvándorlás következtében egy-két évtized alatt előbb község, majd kisközség lett belőle. Ma már csak falu. Ez az iszonyat azóta is kísért, nyomaszt, aggaszt, és be kell vallanom: olykor engem is kétségbe ejt. Talán a katarzis vágya, a felszabadulás keresése késztetett arra, hogy hivatást választva, televíziós szerkesztőként több filmet is készítsek erről a szomorú jelenségről, amit a szakirodalom képletesen „fehér pestisként” emleget.

     Az első film, amit ma este Önök is látni fognak, 29 évvel ezelőtt, Egyetlenem címmel a román televízió magyar adásában került bemutatásra, az akkori főszerkesztő, Bodor Ádám bonyodalmas, cenzor-átverő praktikái révén, majd egy kalandos, nem éppen szabályos, sőt illegális utaztatást követően, a magyar televízió is bemutatta. A kalotaszegi népességfogyásról, egykézésről szóló film nagy közönség- és politikai visszhangot váltott ki. Nemcsak a kedves nézők, hanem bizonyos szerveink érdeklődése is rendkívüli módon felfokozódott akkor a televízió magyar adása, illetve személyem iránt… A Kolozsvári Magyar Színház akkori igazgatója, Kötő József felkért, hogy írjak színdarabot a filmből. Megtettem. A színház elfogadta a darabot – a cenzúra betiltotta.

    

Filmesként azonban az eltelt három évtizedben többször is visszatértünk munkatársaimmal a témához. Legutóbb az elmúlt napokban. Ezt megelőzően 2000-ben, Molnár Kálmán esperes úr indítványára a Szilágyságban forgattunk. Ez a film, a korábbiakkal ellentétben, egy ritka pozitív képet hoz elénk. Désházáról szól, ahol régen is, de most is többen születnek, mint ahányan meghalnak. Désházának alig van jó földje, helyi ipara, de ennek ellenére annyi boldog, derűs ember él itt, amennyit ritkán látni másfelé. Megkerestük a parókiát, Uszkay Zoltán tiszteletes úrral megnéztük a nyilvántartást, az anyakönyveket, és valóban: náluk mindig több születést jegyezhettek, mint elhalálozást.

     Ott öltött képi testet, publicisztikai formát a mai értekezletünknek is nevet adó film, az Áldás, népesség. És ott fogalmazódott meg bennünk egy rendkívüli felfedezés: nem az anyagiak, nem a jólét, sem a szegénység, vagy az elmaradottság a meghatározói a – szakszóval –: „humánkincs” gyarapodásának, hanem a lelkiek. Pontosabban egyetlen lelki tényező: a szeretet. Ezzel nem mondtam semmi újat, hiszen állandóan hirdetjük.

     Ennek a szeretetnek köszönhető, hogy az emberek nem akarnak elköltözni a faluból, inkább vállalnak évente több havi munkát idegenben, többnyire külföldön, és örömmel térnek haza családjukhoz, barátaikhoz, szomszédaikhoz, mert úgymond ilyen szeretetre méltó, jó emberek sehol sincsenek a földön. És ezek az emberek, akik így mondják és érzik: magyarok. Ritkán fordul elő ilyen minálunk. Ők nemcsak hirdetik a szeretetet, hanem gyakorolják is. Érdemes lenne társadalomlélektani tanulmányt végezni ebben a faluban!

 

 

  És még valamit: tekintve, hogy Désháza is ugyanahhoz a községközponthoz tartozik, mint Szilágymenyő, annak a férfinek ajánlottam ezt a filmet, aki 1989. decemberében ott töltötte száműzetése napjait, aki felkarolta mozgalmunkat, aki jelen rendezvényünk egyik házigazdája, s aki a jövőben is mellettünk fog állni: Tőkés Lászlónak.

     Tehát a siralom völgyéből is elindulhat a feltámadás.

    

Immár a végére értem ennek a családias, túl személyes filmkrónikának, de nem tudományos értekezést tartok, hanem újságíróként és filmesként vallomást teszek egy jelenségről, egy kezdeményezésről, és álszerénység lett volna mindezt elhallgatnom. Meggyőződésem, hogy minden mondatnak és névnek funkcionalitása van ebben a történetben. Azt hiszem, fel sem merül, hogy a személyes érintettség dicsekvés tárgya lehetne. Ha pedig ez a létkérdés egészen közelről érint, és valóban személyes ügyünk, akkor, merem remélni, hogy erősíti megszólalásunk, cselekvésünk hitelességét.

     Abban a helyzetben, amelyben vagyunk, amikor társadalmunknak közel negyven százaléka nyugdíjas, és alig 25 százaléka aktív kereső-termelő, aligha vitatható, hogy minden egyéb úgynevezett prioritás előtt a népesedésé a valódi elsőbbség. Kant-tal szólva: ez egy categoricus imperativus – határozott korparancs a cselekvésre, és a baj orvoslására.

     Egy régi szólás szerint könnyebb egy szegényembernek tíz gyermeket felnevelnie, mint tíz, olykor gazdag gyermeknek egy szülőt eltartania. De hol van ma az egy szülőre jutó tíz, vagy akár öt gyermek?! Még a háromnak is örülnénk, de a kettő sem jut ki egy-egy szülőpárra. Ez pedig súlyos eltartói gondokat fog jelenteni a mindinkább vékonyodó, aktív társadalmi rétegnek.

 

     Nincs receptünk. De azért vagyunk most ennyien, ennyifélék együtt, s remélem, leszünk egyre többen, hogy megírhassuk azt a receptet, és elkezdhessük a gyógyítást. Talán valamennyien egyetértünk abban, hogy ez esetben nincs helye pártoskodásnak, ellenszenvnek, szekértáboroknak, árkoknak, ideológiai taszításoknak, régebbi hibák, vétkek, úttévesztések hánytorgatásának.

     Kolozsváron élek, az erdélyi magyarság fővárosában. Ott, ahova évezredes hagyományok kötnek bennünket, ahol művelődési intézményeink létrejöttek és működnek, ahol templomok, gyönyörű épületek százai idézik elődeinket, ahol született Hunyadi Mátyás király, és Bocskai István fejedelem. Nos, itt az utóbbi tíz évben nem lehetett kifüggeszteni egy magyar nyelvű plakátot, de még kétnyelvűt sem, és ma már nem lehet kiírni a városkapuknál magyar nyelven, hogy Kolozsvár, mert már húsz százalékát sem tesszük ki a lakosságnak. Sokan nem vállaltak gyermeket, mert várták az anyagi helyzet javulását, sokan pedig nem várták be, hanem távoztak. Továbbálltak egy országhatárral, s mi itt, ebben maradtunk. Cinikusan rá lehetne kérdezni, hogy miért maradtak itt? Miért nem álltak tovább? Úgy gondolom, hogy erre nem vár választ senki.

     Édesanyánk beteg. Édesanyánk beteg – így hangsúlyoznám Illyés Gyula mondatát. Mindannyiunk közös édesanyja. Félre tehát minden egyébbel! A baj akkora, hogy csak valamennyien együtt, egy irányba fordulva tudunk fölébe kerekedni. Ne egymás acsarkodó ábrázatát, haragos szemeit nézzük, hanem tekintsünk a magasba, arra a zászlóra, amelyet magunk fölé emelünk, amely alá valamennyien fel tudunk sorakozni, és el tudunk indulni ugyanabba az irányba. Őszintén hiszem, hogy ez nemcsak malaszt, kegyes óhaj, hanem reális lehetőség, mert csakis rajtunk múlik. Akaraterő kérdése, mint – bocsánat a példázatért –: a dohányzásról való leszokás.

 

     Először a tudatunkból dobjuk ki a fogamzásgátlót! Semmiféle hatalom nem tudja megakadályozni, hogy kigyógyuljunk ebből a „fehér pestisből”, ha mi azt akarjuk, azt elhatározzuk, és tesszük a dolgunkat. Tudatunk revíziója termékennyé teszi a létünket. Tehát szubjektív elhatározás dolga. De kétségtelen, hogy ez a szándék és elhatározás – kollektív elhatározás kell, hogy legyen. Ki merem jelenteni: ha valaki képtelen fölébe kerekedni sérelmeinek, elfogultságainak, tegnapi önmagának, kicsinyes nyomorúságainak, akkor bűnt követ el közös jövőnk ellen. Ehhez pedig senkinek sincs joga! Ez nem magánügy, hanem mindnyájunk közös ügye. Egész közösségünk, létünk, megmaradásunk ügye.

     Naivitás lenne azt hinni, hogy uniformizálhatók az emberek, vagy azok különböző csoportjai. Arra viszont számos példa van, hogy közös célok megvalósítása, mint amilyenek a forradalmak, vagy közös bajok elhárítása, mint amilyenek a természeti csapások, vagy most a szerbiai magyarverések, közös cselekvésre késztetik az egyébként egymástól messze álló, sőt olykor egymással szemben álló csoportokat. Egy nagy nevelő mondta annak idején: ha a három vezérelv: a szabadság, egység és szeretet szerint igyekeznek rendezni az életüket az emberek, akkor a társadalmi létből adódó gondjaik könnyebben megoldódnak, és jó közösségi előmenetelre számíthatnak. Szabadság a formában, egység a lényegben, és szeretet mindenekben. A három elv kezdőbetűit összeolvasva a szesz szót kapjuk. De ha átfordítom latinra, az már spiritus, és akkor már fennköltebb jelentés társul a szóhoz – nem az alkoholizmusra gondolunk, és nem tartunk a bajtól. Mert baj akkor van – márpedig mi szinte mindig bajban élünk –, amikor legyintünk, vagy mosolygunk ezeknek az eszményeknek a hallatán.

 

     Désházán egy ezerfős közösség bizonyította, hogy ha a szeretetet nemcsak hirdetik, hanem gyakorolják is, akkor sokkal szebb az élet, több a boldogság, és napfényesebb jövő ígérkezik. Ez magyarázza, hogy állandóan épülnek az új házak, és gyermekzsivaj tölti be az udvarokat, utcákat.

     A mi munkatervünk nem irányul senki ellen, csupán a beteg mentalitások és magatartások ellen. Önmagunk gyógyítása érdekében történik, amihez épp olyan jogunk van, mint bárki másnak, mint más bajba jutott közösségeknek. Nehogy valaki nemzeti elfogultsággal, szűkkeblűséggel, etnofasizmussal, vagy egyéb jogokba való belegázolással vádoljon, de közösségi létünk, megmaradásunk nemcsak számunkra fontos, hanem – egészen tág dimenziókban – az egész emberiség számára is, hiszen a történelem során az általunk alkotott értékek hordozói, letéteményesei, legilletékesebb továbbfejlesztői is mi vagyunk.

 

     Az európai értékrend igen fontos eleme a sokféleség, a különböző kultúrák megőrzése, éltetése. Amennyiben politikailag, gazdaságilag, szellemileg integrálódó kontinensünkön megvalósul a különböző nemzeti értékek befogadása, akkor azok, mint részek az egészt, kialakítják a sokféleségnek azt a harmonikus egységét, amely valamennyiünk számára gazdagodást, kiteljesedést jelent. A lehetőségekben és színekben bővülő Európa valamennyi alkotóelemének többet fog nyújtani, mint amennyit azok korábban egyenként realizálni tudtak. A betársuló közösségek hozományából, mint különösből az általános, úgy alakul ki a nemzetiből az egyetemes európai összvagyon, megőrizve mindent, ami sajátos, és a kölcsönösség elve alapján mindegyik részeltet másokat a magáéból és részesül a másokéból, egy tartalmasabb élet keretei között. A rész és egész viszonyában követendő cél tehát a minél erősebb jelenlét. Erre a készenléti állapotra pedig csak a minőségileg és mennyiségileg is egészséges közösségek képesek. A számbeliségükben hanyatló társadalmak, egy kritikus határon túl, már képtelenek az önmegújításra és a kiegyensúlyozott cserekapcsolatokra.

    

A szociális gondok, az értékteremtés-megőrzés irányából jelentkező categoricus imperativusok fölött, nekünk, hívő embereknek ott van a legfelső, az élet továbbadására felszólító parancs Istentől: „Sokasodjatok, és szaporodjatok. Töltsétek be a földet.” A föld nekünk jutó részére, a szülőföldre vonatkoztatva, magunkra nézve mi kötelezőnek tartjuk ezt a parancsot.

   

 Isten nem csak számokkal, hanem szándékokkal is számol: szabad akarattal megajándékozott teremtményei tiszta szándékával. Református lelkészeink javarésze jó példával jár a hívek előtt. A kolozsvári statisztikát ismerem. A tizenkét lelkészcsaládban több mint ötven gyermek bizonyítja az isteni parancs teljesítését. De nemcsak a református papok parókiáiról, hanem katolikus csángók, és felekezeti különbség nélkül, szilágysági és székelyudvarhelyi gazdák, polgárok háza tájáról is vannak jó híreink. Sőt Kalotaszegről is bíztató jelekről tudok beszámolni: a napokban, Vistán jártamban, az ifjú házas, de már két gyermekes felházi tiszteletesék mondták, hogy az egyke helyett immár a kettőke divatja terjed náluk is, a Kalotaszegen.

   

 Remélhető, hogy még a háromka is divatba jön, hiszen ma már sehol sem mondják azt, amit szinte kihívóan, szemünkbe vágva mondtak nekünk 29 esztendővel ezelőtt: „Hagyjon békén minket a kérdéseivel, meg a filmező masináival! Egy gyermek örömnek is, bánatnak is elég!” Azóta rájöhettek a különben derék kalotaszegi atyafiak, hogy aggályoskodó örömnek, és nyomasztó bánatnak talán elég egy gyermek, de arra nem, hogy megmaradjon az iskola, hogy ne költözzön más faluba a polgármesteri hivatal, hogy ne zárják be a tejbegyűjtőt, hogy ne deszkázzák be a házak ablakait, hogy ne nője be a fű a szomszéd küszöbét. És ahhoz a bölcsességhez sem túl hosszú az út, amely így szól: „igaz, hogy több gyermekkel több a gond, de aki többet szül, az nem bolond, mert az öröm sokkal több – másoknál ő a különb”.

    

Nemigen találni olyan sokgyermekes szülőt, aki megbánta volna, hogy az átlagnál többet vállalt, de szinte kivétel nélkül valamennyien elégedett, boldog ember benyomását keltik, akik még sűrű gondjukról is derűvel tudnak szólni. Sugárzik belőlük a boldogsággal ötvözött biztonságérzet. A kiteljesedett életérzés birtokosai ők, akiket az átlagemberek alig értenek.

    

A fájdalmak odisszeáját végigszenvedő Ady Endre, aki koravénen rájön, hogy már lekéste saját lehetőségeit, a zseni világoslátásával és aforisztikus tömörségével, három kijelentő mondatban megfogalmazta azt, amiről mi most két napon keresztül (és még sokáig) beszélni fogunk, és remélem, nem csak beszélni, de cselekedni is. Ady Endre ezt mondja: „Mert Isten az élet igazsága. Parancsa ez: mindenki éljen. Parancsa ez: mindenki örüljön.” Nevezhetném ezt a három mondatot a költő evangelizációjának, igehirdetésének.

     És amíg életről, igazságról gyakran elmélkedünk, addig az öröm ritkábban kerül előtérbe. Pedig mindenki boldog szeretne lenni. Több odafigyeléssel javítani lehetne közérzetünkön, sőt még a magánérzetünkön is. Jelen esetben nagyon fontos, hogy tudunk-e örülni az életnek? Azt hiszem, hogy csak annak van hajlandósága tovább adni az életet, aki maga is tud örülni az életnek. Az öröm pedig a lét pozitív ajándékainál kezdődik, és a szellemieken át a lelkiekig tart – egy szál illatos virágtól, a zenén át, az imádságig.

     Ady után beszélni még sokat, de mondani keveset lehetne. Tartsunk szemlét tehát közvetlen teendőink fölött, és lehetőleg már innen távozóban kezdjük el a munkát. Azt a munkát, amelyet már évtizedekkel ezelőtt el kellett volna kezdeni, de sajnos mindig voltak más, úgynevezett prioritások.

     Ne kutassuk, kik voltak helyzetben, kik mennyit mulasztottak, és mondjuk ki, hogy nem volt teljes az érdektelenség sem, mert voltak azért vérszegény, és közvetett gesztusok kormányzati-, egyházi- és civil szervezeti részről is, de nem jártak kellő eredménnyel.

    

Az Áldás, népesség mozgalom többet kíván tenni. Azért vagyunk itt ennyien, ennyi helyről, és ennyi intézmény-, szándék- és szakterület képviseletében, mert amint azt a vizsgálatok már korábban megállapították: több ok külön-külön és együttesen váltotta ki a szimptómákat, illetve – ha már orvosi hasonlatokat használunk –, a tünetegyüttest, a szindrómát. És ezt egyetlen fogalommal megragadva, kimondhatjuk azt, ami ma már többször is elhangzott: vészes népességfogyás. Így a kezelésnek, terápiának is több oldalról kell megközelítenie a beteget.

   

 Rendezvényünket a reprezentativitás, a szakmaiság és a gyakorlatiasság szempontjai szerint kívántuk megszervezni. Egyházak és civil szervezetek vezetői, a kormányzati-törvényhozói szférához közel álló személyiségek, és a szakma, valamint a népességgondozás, közvetve a népesedési-népmozgalmi folyamatok alakításában eredményeket felmutató szerveződések kiváló képviselőit hívtuk meg, kértük fel előadásra.

   

 Azt szeretnénk, ha egészen konkrét cselekvési tervek fogalmazódnának meg az előadások folytatásaként, és a különböző munkacsoportok előterjesztései alapján. Csak néhány példa: törvénytervezetet kellene benyújtani a parlamentbe arról, hogy a három gyermeknél többet felnevelő anyáknak olyan juttatásokat biztosítsanak, mint amilyenek a munkaviszonyból erednek. A sajtó indítson gyerekfotó-pályázatot. A televíziók indítsanak állandó rovatot Babakacaj címmel. A zenetársaság hirdessen pályázatot olyan művekre, mint amilyen a ’60-as években volt a csodálatos Baby-boogi. Egy szakemberekből álló csoport menjen ki Désházára, és nézze meg, hogyan lehet hasznosítani az ott található, rendkívül jó minőségű kék agyagot, amely le tudná kötni a munkaerőt. Befektetőt kellene keresni az ehhez szükséges gép, felszerelés megvásárlására. Az ily módon megteremtett munkahelyek jóvoltából a fiatalok nem kényszerülnének más vidéken munkát keresni, hanem otthon maradnának, és szívesebben vállalnának több gyermeket.

 

     Nagyon sok ötlet, javaslat, sőt kész terv futott be szervező irodánkba, miután

híre ment kezdeményezésünknek. Ez újabb serkentést jelentett számunkra, és örömmel tölt el, hogy már a következő munkaértekezletünk anyaga is gyűlni kezdett. Nagyon remélem, hogy odaadó munkatársakban nem lesz hiány, és ezennel valamennyiüket felkérjük, hogy maradjanak továbbra is velünk a feladatvállalásban, a munkában.

    

Zászlóbontó értekezleten vagyunk. „Győzedelmes tervünk: a munka.” Jó, ha néhány szállóigét megjegyzünk, továbbvisszük magunkkal erről az értekezletről, és időnként felidézünk. Mert az elmúlt néhány évtized bizonyítja: a jó példa, ha lassan is, de terjed, a sokszor lesajnált, úgymond lelki prédikáció, lelki fröccs is képes közgondolkodást és magatartást befolyásolni. Mára eltűnt az „egy gyermek örömnek is, bánatnak is elég” öngyilkos, és bornírt „bölcselete”, és eltűnt a véletlenül világra jött második gyermekre mondott nagymamai átok: „kisunokám, annyi napot élj, ahány szemed van!” Jöjjön helyettük a désházai szállóige: „Egy gyerek – nem gyerek, két gyerek – fél gyerek, három gyerek – egy gyerek, négy gyerek: család.”

     Addig is, gyermekeinkre gondolva, tanuljuk meg a fordított ragozást: ő, te, én, ők, ti, mi. Mert elvándorlás, beolvadás – jogos döntése bárkinek, és talán mérsékelhető, de pozitív elmozdulás, amint azt hallhattuk, csak akkor lesz, ha megnő bennünk a csodatevő szeretet, és megnyitjuk családunk, otthonunk ajtaját, hogy új teremtményeket fogadhassunk szeretetünkbe.

     Szeretett társaim a gondban! Vegyük észre: az információ, a száguldás, a világűr meghódítása – a pénz megújult hatalma, a teljesítmény hajszolásának századában, vegyük már észre, hogy másról van szó, mint amire legtöbben és legelőször gondolunk. Arról van szó, hogy megmarad a hit, remény, és szeretet, amelyek közt a legnagyobb a szeretet, amely soha el nem fogy, és amelyből minél többet adunk másoknak, annál több marad belőle nekünk.

 

   Itt mondok köszönetet a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek és a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványnak azért az anyagi és erkölcsi támogatásért, amellyel lehetővé tették ennek az értekezletnek a megszervezését. Köszönetet mondunk azoknak, akik előadásukkal, hozzászólásukkal és figyelmükkel mellénk álltak, mellénk állnak, és akik bármilyen formában támogattak bennünket. Hála Istennek, sokan vannak, és úgy látom, hogy még többen lesznek.

     Önöknek köszönöm, hogy meghallgattak, és így köszönök el: áldás, népesség!
Nyomtatóbarát változat
Hírek

Gyakornoki pályázat - nappali tagozatos egyetemi hallgatók számára (2019)

A gyakornoki program célja:

A polgári, nemzeti és keresztény értékeket vállaló, közéletben aktív fiatalok megismertetése egy pártalapítvány működésével, szakmai munkájával és ezen keresztül a magyar közélettel.

 

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2019-es felhívása

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete kapta az idei Polgári Magyarországért díjat

Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) elnöke arról beszélt: a karácsony üzenetéhez, az élet csodájához a családok állnak a legközelebb. Ma is vannak, “akik el akarják zárni az utat, hogy ne jussunk el az ünnephez”. „De mindig voltak virrasztó pásztorok és ajándékot hozó napkeleti bölcsek is, és mindenekelőtt volt egy édesanya”, mint ahogy ma is vannak édesanyák és édesapák, akik elfogadják a gyermekáldást.

 

tovább