Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Vas Csaba előadása   

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

A Kárpát-medence egészének népmozgalmi adatai
 
 Annak, aki utolsóként kap szót, egyszerre nehéz, és könnyű a helyzete. Nehéz, mert gondolatainak egy részét már elmondták mások, könnyű, mert van, akire hivatkozni. Én most három előadónkra fogok hivatkozni: Orbán Viktorra, Csép Sándorra, és Bogár Lászlóra.

     Orbán Viktor miniszterelnök úr azt mondta, hogy a demográfia – tükör. Én szeretnék arról is beszélni, hogy minek a tükre. Hogy ezt meg tudjuk közelíteni, ahhoz Csép Sándor adott egy lehetőséget, hogy kinyissam ezt a teret is, amikor azt mondta, hogy beteg a társadalom. Akkor arról a társadalomról is kellene beszélnünk, amelyről úgy tudjuk, hogy beteg. Hogy mi a betegsége? Egy negyedik előadóra hivatkozom, volt hadügyminiszterünkre, aki Chestertont hívta segítségül, aki azt mondta, hogy ez az oldal is, meg az az oldal is, ha a tőkeviszonyra épül, akkor megeszi az embereket. És végül Bogár Lászlóra szeretnék hivatkozni, aki azt mondta, hogy mindahhoz, arról, ami itt nálunk, a Kárpát-medencében, Magyarországon, az elcsatolt területek bármelyikén, egész Európában – vagy még tovább tágíthatjuk a teret –: ott, ahol a chestertoni struktúrák léteznek, ott problémák adódnak. Nem tudjuk elbeszélni, hogy ezek miért adódnak, ha azt a narratívát, azt az elbeszélésmódot, azt a nyelvet, azokat a szavakat használjuk, amelyekkel ez szereti önmagát elbeszélni.

    

A diagnózis első felével kezdem: a számadatokkal. A feladatom az volt, hogy a Kárpát-medence további elcsatolt területeiről mondjak el néhány olyan adatot, amelyek jellemezhetik ezeknek az országoknak a népesedési helyzetét. Vannak olyan országok a Kárpát-medencében, ahol élnek magyarok, de az adatokat vagy nem hozzák nyilvánosságra, vagy ha megteszik, akkor azok megbízhatatlanok. Ennek következtében arra kényszerültem, hogy csak nagyon szűken, néhány olyan fontos dolgot mutassak be, ami összehasonlíthatóvá teszi egymással ezeket a területeket.

   

 Elsősorban a természetes szaporodásról mutatnék be egy táblázatot. Itt Szlovákiát, Ukrajnát, Szerbiát neveztem meg, mivel igazán megbízható adataink onnét vannak. Van továbbá valamennyi Ukrajnán belül Kárpátaljáról, és Szerbián belül Vajdaság térségéről. Azt lehet látni, hogy nincs nagy szórása az adatoknak, de mindenképpen azt mutatják, hogy a születési szám mindegyik esetben kisebb, mint a halálozások aránya. Sajnos ebben a tekintetben Magyarország vezet: 4 ezrelékkel nagyobb a halálozás, mint a születés, tehát a természetes szaporodás, azaz a fogyás az anyaországban a legnagyobb. Van két olyan ország is, amelyiknél pozitív szám jött ki: Szerbiában és Ausztriában. Ez az ország egészére vonatkozik. Azért is iktattam be Szerbiát, hogy lássuk: egy olyan térségben, egy olyan országban, amely lassan másfél évtizede háborúban áll, pozitív a természetes szaporodás mérlege.

     Meg kell kérdeznem: azokban az országokban, ahol állítólag nincsen háború, miért rosszabb a helyzet?

     Azért az „állítólag”, mert egy megbízható szavú úr a ’80-as évek közepén azt mondta, hogy Franciaország háborúban áll: kegyetlen, kíméletlen ellenféllel kell szembenéznie, de a franciák erről mit sem tudnak. Mitterandnak nevezték ezt az urat, aki, miután már az elnökségről lemondott, írt egy emlékkönyvet; ebben szerepelnek ezek a mondatok.

    

Milyen háború az, amelyikről nem tudnak azok, akiket egy kegyetlen és kíméletlen ellenfél megtámadott? Nincs idő ennek a kifejtésére. A későbbiekben arról szeretnék néhány mondatot mondani, hogy az, amit nem véres, hanem puha háborúnak nevezünk, milyen eszközöket használ. A következménye – a táblázat is bizonyítja – ugyanolyan, mint a véres háborúnak.

     Vannak a házasságok-válások arányára vonatkozó adataink is. Nem teljesen pontos az általam alkalmazott számítási mód, hiszen az adott évben megkötött házasságok majdani felbomlását kellene kiszámolni, de mégis mutat valamit az, hogy milyen mértékű a felbomlott házasságok aránya. Ez ugyanis beszél arról, hogy a természetes szaporodásnál a születésre milyen esélyek vannak. Ukrajnában a legnagyobb – ez körülbelül azt jelenti, hogy három házasságból kettő felbomlik. Magyarországon minden két házasságból egy, Szerbiában pedig tízből egy bomlik fel. Ez egyenes összefüggésben van azzal a természetes szaporodási mutatóval, amiről az imént említést tettem, és egy nagyon furcsa következtetésre lehet jutni: a véres háború az identitást, a nemzeti összetartozást erősítheti, míg a puha háború az integrációt és az identitást szétrombolja. Az is a célja.

    

     Annak érdekében, hogy a válás- és házasság aránya, és a természetes szaporulat közötti összefüggésről képet kapjunk, a két oszlopsort egymás mellé tettem. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy a természetes szaporulat, illetve a válások aránya nem szorosan függenek egymással össze. Ezzel csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy nem lehet olyan nagyon könnyen választ adni arra a kérdésre, hogy vajon mi is ennek az oka.

     A lélekszámra vonatkozó adatokat tekintve, a demográfusok arra vannak kényszerítve, hogy a népmozgalmi adatokat az úgynevezett demográfiai magatartást egy nagyon leegyszerűsített sémában értelmezzék. Mi rendszeresen készítünk a Kárpát-medence egészében olyan szociológiai jellegű vizsgálatokat, amelyen belül megnézzük, hogy a gyermekszám milyen összefüggésben áll néhány olyan változóval, néhány olyan életténnyel, amit egy demográfus nehezen tud megközelíteni.

     Megvizsgáltuk például, hogy azok a dimenziók, melyek egy házasságot vegyes házassággá tehetnek – például a felekezeti- vagy anyanyelvi különbözőség, milyen mértékben befolyásolja a megszületett gyermekek számát, az életkort, iskolai végzettséget, az életkilátásokhoz való viszonyt, a jövedelmet, hogy elköltözne-e, ha tudna, illetve, hogy mi a viszonya a hithez. Számomra meglepő eredményei is vannak ennek az összevetésnek: az, hogy valaki hívő-e, vagy sem, az a Kárpát-medencében, az elcsatolt területeken élő magyarságnál a leggyengébb mértékben befolyásolja a gyermekszámot. Az már valamivel jobban, hogy a házaspár azonos, avagy különböző felekezethez tartozik-e. A házastárs anyanyelve az alacsonytól közepesig terjedő befolyásolási értéket, összefüggést mutat. A legjobban az életkor befolyásolja a születendő gyermekek számát. Az adott háztartásban élők száma is befolyásoló tényező, de ennek az értéke gyenge közepesnek tekinthető. Elképzelhető, hogy azok, akik nem tudnának másképp megélni, akik rászorulnak, azok élnek együtt. Az egy főre eső jövedelem, és a házastársnak a vegyes házasságra vonatkozó adatai is érdekesek.

   

     Amikor azt mondjuk, hogy tükör a demográfia, akkor ezek az adatok valami olyan dologról beszélnek, amit a szociológusok úgy határoznak meg, hogy az értékrenddel van a probléma. Akik értékrend-kutatással foglalkoznak, pontosan tudják, hogy mennyire igaz ez a megállapítás. De nem csak erről van szó. Abban a társadalomban, ahol jó embernek lenni, ahol a társadalom létviszonyai alkalmasak arra, hogy az ember úgy érezze, hogy a méltóságát át tudja élni, abban a társadalomban születnek gyermekek. Hogyan lehetne ezt nem egyszerűen az értékszociológia nyelvén, hanem ennek a kornak, ennek a korszaknak a nyelvén elbeszélni? Szokták mondani, hogy mi a gazdaság-korban élünk. Úgy kellene azonban beszélnünk a gazdaságról, hogy azt is el lehessen beszélni, ami bennünket nyom, ami nekünk fáj.

     Bogár tanár úr említette, hogy ma egy gyerek veszteséges portfolió. Képzeljük el a jelenetet: megy a nagypapa az unokáival. A zöldséges előtt haladnak el. Az unokák arra kérik a nagypapát, hogy vegyen nekik banánt. Hogyan kezd el gondolkodni ennek a kornak az embere, a homo economicus? Azt mondja, hogy megéri-e nekem, ha most én beruházok ebbe a humántőkébe 300 forintot? Ha megéri, azt ki tudom számolni: 25 év múlva fogja tudni nekem visszafizetni a gyerek ezt a beruházást, tehát ez egy hosszú távú beruházás, amit kamatos kamattal kell számolni. A legenyhébb kalkulussal is úgy 4800 forintot kellene neki 25 év múlva ezért a háromszázért visszafizetni. Homo economicus azt mondja: ha van esély arra, hogy a büdös kölyök 4850, vagy ötezer forintot adjon nekem vissza 25 év múlva, akkor kap banánt. Tegye fel a kezét az, aki ilyen módon kapott-, avagy vett banánt! Ugye, hogy senki?

    

Miről beszél ez? Arról, hogy azzal a gazdasággal szemben, amit nekünk tanítanak, egyszerűen a gazdasági élet egyetlen pici szeletéről szól. Arról a pici részéről, amit piacnak nevezünk. De ez a piac egyszerűen nem létezhetne – egy napig, legfeljebb egy hétig bírná ki, ha az a nagyobb gazdaság, ami alatta van, nem működne. Mi ez, honnét van ez a nagyobb gazdaság?

     A közgazdaságtan azt mondja, hogy piac. Ami a piacon van, az a gazdaság. A szociológusok a gazdaságtól megkülönböztetik a gazdálkodást, és egy sor más dimenziót, de nem erről van szó. Arról van szó, hogy az, ami itt működik, abban egy egészen másfajta elv működik, mint az önzés, az érdek elve. Mi ez az elv? A szeretet. A szeretet gazdasági kategória is.

     Észre kellene venni, hogy itt egészen másféleképpen működik a „gazdaság”. Ez is egy gazdaság: nem nőne fel a gyermek, ha én csak úgy tudnék gondolni rá, mint veszteséges portfolióra. Budapesten van egy iskola, amely humángazdasági iskolának nevezi magát. Ez foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy egy ember gazdaságilag hogyan értelmezhető. Ha csak a végeredményről beszélek, kiderül, hogy ebben a humángazdaságban naponta sokkal nagyobb értéket állítunk elő, mint amennyit a piacgazdaság egyáltalán elő tud állítani.

     Egy példát, az egyszeri munkavállaló, és a krumplileves esetét mondanám el. Magyarországon, ahhoz, hogy egy ember meg tudjon élni, legalább két műszakban, de inkább háromban kell dolgoznia. Akkor tud a társadalmi minimum szintjén élni. Ez alatt Magyarországon körülbelül 30 százalék él – ez a roncstársadalom, s az alatt további 12 százalék, ez a pária-társadalom, amely már az emberi élethez szükséges viszonyból is ki van szorítva. Ez körülbelül az ország fele. A másik fele, aki e felett akar megélni, két-három műszakban kell, hogy dolgozzon. Megy haza az egyszeri munkavállaló a harmadik műszakból, és nézzük, hogy a feleség hogyan várja őt: ha egy nyújtófával várja az ajtó mögött, és ahogy belép, odasóz neki, nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozva, akkor mi ennek a közgazdaságtana?

    

Tudjuk, hogy egy vállalkozás akkor nyereséges, ha a piacon megfelelőképpen, megfelelő színvonalon tud terméket előállítani. Csakhogy ez az ember nyolc napig nem fog dolgozni. Ez kiesett a vállalkozásból, sőt meg kell fizetnie a tb-járulékot is. Ez tiszta veszteség. Egyszóval: a sodrófával a vállalkozásban okozunk veszteségeket.

     Ezzel szemben, ha egy család jól működik, – és itt már nem a humángazdaságról, hanem egy még mélyebb rétegről beszélek, arról, amit társadalomgazdaságnak szokás nevezni –, akkor jól működik a vállalkozás is. Mi történik? Ezt úgy szokták mondani, hogy a munkaerő újratermelése. Ki fizeti meg a munkaerő újratermelését? Mivel szokás kétkedni olyankor, amikor Chestertont idézi valaki, most szeretnék egy számítást is hozzátenni. Ki fizeti meg a munkaerő újratermelését? Ha segítene valaki abban, hogy ezen a kései órán megfejtsük ezt a kérdést, közelebb tudnánk jutni annak a megválaszolásához, hogy mi az, ami beteg.

     Ha nem megy el dolgozni, ha a sodrófával várja a feleség, akkor ő kiszámolja, hogy mennyi veszteség érte. És amikor a feleség azt mondja neki, hogy gyere apukám, fáradt vagy, meleg a krumplileves, – akkor mi történik? Újratermelődik a munkaereje. Akkor a társadalomgazdaság jól működött – újratermelte a munkaerőt, ami a feltétele annak, hogy ő egyáltalán létezhessen.

     Tegyük fel azt a lehetetlen esetet – abszurd példa, de azok, kiélezettségüknél fogva, megmutatják, hogy mi az ellentmondás egy adott rendszerben –, hogy adott este minden férfiember a harmadik műszakból megy haza, és minden feleség sodrófával várja, és nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoz neki. Mi történik akkor a gazdasággal? Egyszerűen összeomlik.

   

 Ennyit arról, hogy mit jelent az, hogy egészségesen működő család, gazdaság, azaz társadalomgazdaság, és a másik oldalon meg az egészségesen működő humángazdaság. A humángazdaságot ki fizeti meg? Azt is mi. És vajon miből van az a tőke vagy az a profit? Természetes célja a vállalkozónak, hogy profitot maximalizáljon. Hogyan tud profitit maximalizálni? Egy Nobel-díjas közgazdászt említenék: Jozef Stiglitz a neve, Prágában született, de Amerikában, a Világbanknál lett vezető közgazdász. És mert prágai volt, nem tetszett neki az, ami abban a világban történik. Írt is egy könyvet arról, hogy hogyan számolják a vállalkozások a nyereséget. Azt mondja, hogy különböztessük meg a költség két változatát: az üzleti, és a társadalmi költséget. Ha például egy óriási vízierőművet építenek, hatalmas tározóval, mennyi ennek az üzleti költsége? Amennyi betont kell beépíteni, amennyi gépjárművet kell használni, amennyi gumiabroncs, benzin elhasználódik, a munkaerőnek bért kell fizetni, és így tovább. És mennyi a társadalmi költség? Egy ilyen objektum, tárgyi létesítmény az ökoszisztémát teljesen felborítja. Ennek a helyreállítási költsége minden bizonnyal többe kerül, mint maga az egész vállalkozás. Az is elképzelhető, hogy ezen a területen korábban az emberek jókedvűen töltötték a szabadidejüket. Ezt is elveszítették. Sok pénzükbe kerül, hogy máshova kell menniük nyaralni. Ha ezt mind összeszámoljuk, kiderül, hogy egy vállalkozás működésének a társadalmi költsége sokkal nagyobb, mint az üzleti költsége. Ki fizeti meg a két költség közötti különbözetet? – kérdezi a Nobel-díjas közgazdász.

 

A válasz: mi. Miből? Abból, amit a gyerekeink nevelésére kellene fordítanunk. Miért nincs a népesedési magatartás pozitív befolyásolására pénz? Mert mindig azt mondják, hogy erre nincs! Ezért. Elviszi a társadalmi költség, és az üzleti költség közötti különbség. Erről beszélt Chesterton, és erről beszélt a hadügyminiszter úr.

 

     Mi a megoldás? Volt már olyan a világtörténelemben, amikor olyan gazdasági rendszer épült föl, amely a nemzeti humánvagyon újratermelésének a költségeivel is számolt. Ma a nemzeti humánvagyon szabad préda. Itt vannak az ezt alátámasztó adatok. Nem kell fizetni érte – a munkabér nem erről szól. Azt a gazdaságot viszont, amelyben ezt a feladatot megoldották, úgy nevezik, hogy szakrális gazdaság. Hogyan kerül egymás mellé a két szó? Erre is mondok egy példát: a püspöki városoknak a kora-középkorban egyebek mellett az volt a feladatuk, hogy a rájuk bízott lelkek jólétéről és meglétéről is gondoskodjanak. Ha kamatot számolnak, akkor nem lehet. Akkor a kamat elviszi ezt a pénzt. A kereskedő, aki félt, hogy a purgatóriumba, netán a pokolba kerül, megpróbálta megvásárolni, hogy ne oda, hanem a mennybe kerüljön. Ezért aranyserlegeket, medalionokat, ékszereket adott a püspöknek, aki berakta azokat a kincseskamrába, majd olyan esetekben, amikor éhínség volt, és nem lehetett másképp, csak távoli tájakról, drága pénzen beszerezni az élet folytatásához szükséges gabonát, akkor pénzt veretett belőle, és azt mondta, hogy húsz éven belül fizessék azt neki vissza. Nulla kamatot kért érte. Neki azt a pénzmennyiséget kellett visszaadni, amennyit ő adott. Azért, mert pontosan tudta, hogy a gazdaság a társadalmi lét egészének az újratermeléséről szól, nem pedig a profit maximalizálásáról.

 

     A perspektíva ebből a szempontból látszólag nem kedvező, de nem állunk távol ennek a megvalósításától, fölélesztésének lehetőségétől. Nem kell, nem is lehet visszamenni a középkorba: a mai kornak megfelelően kell végiggondolni, hogy hogyan lehet felépíteni azt a társadalomgazdaságot, amely nem néhány ember profitját, hanem a társadalmi lét újratermelésének egyensúlyát, harmóniáját akarja megtermelni.

     A feleségem gyakran emleget egy amerikai írónő ausztráliai élménybeszámolójából vett példát: vándorlás közben ismerkedik meg ez az amerikai szociális munkásnő az ausztráliai primitív bennszülöttekkel, élethelyzetükkel. Azok elkezdenek játszani, de őt addig nem vonják be, amíg meg nem kérdezik, hogy „nálatok hogyan játszanak?” A hölgy arca fölragyog: eszébe juta az olimpia, az atlétika, és azon belül a sportok királynője, a száz méteres versenyfutás. És elmeséli, hogyan zajlik ez a verseny, és várja, hogy örüljenek a bennszülöttek, és ők is akarjanak száz méteres versenyfutást rendezni. Meglepődik azon, hogy ők ehelyett elszomorodnak. Mikor megkérdezi, hogy miért szomorodtak el, a válasz az volt: nem lehet jó ott nálatok, hiszen olyant játszotok, hogy csak egy örül, az összes többi szomorú.

     Csak abbahagyni lehet a beszédet, befejezni nem. Köszönöm a figyelmet.
Nyomtatóbarát változat
Hírek

Gyakornoki pályázat - nappali tagozatos egyetemi hallgatók számára (2019)

A gyakornoki program célja:

A polgári, nemzeti és keresztény értékeket vállaló, közéletben aktív fiatalok megismertetése egy pártalapítvány működésével, szakmai munkájával és ezen keresztül a magyar közélettel.

 

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2019-es felhívása

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete kapta az idei Polgári Magyarországért díjat

Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) elnöke arról beszélt: a karácsony üzenetéhez, az élet csodájához a családok állnak a legközelebb. Ma is vannak, “akik el akarják zárni az utat, hogy ne jussunk el az ünnephez”. „De mindig voltak virrasztó pásztorok és ajándékot hozó napkeleti bölcsek is, és mindenekelőtt volt egy édesanya”, mint ahogy ma is vannak édesanyák és édesapák, akik elfogadják a gyermekáldást.

 

tovább