Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Bogárdi Szabó István előadása 

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

 Hittel, reménnyel Isten munkatársaiként
 
Tisztelt hölgyeim és uraim!

     Nagy hálával tartozom a meghívásért, a jelenlétért, és a megszólalás lehetőségéért.

     A segédpüspök úr által a római katolikus egyháznak a népesedés kérdésében vállalt szerepéről mondottakra csak annyi megjegyzést szeretnék tenni, hogy sajnos nem jók a történelmi arányai a felekezeteknek Magyarországon. Ha legalább a háromnegyede református lenne az országnak, akkor mindent megoldanánk, hiszen – ezt némi szomorúsággal mondom –, lassan a fél ország református papgyerek lesz, mert lassan szinte csak a református papcsaládokban számolhatunk 3-4-5-6, vagy még több gyermeket.

 Én is beszélgettem ismerőssel ide készülvén, aki hetykén odavágta: kérem, a népesedésről nem beszélni kell, azt csinálni kell! Próbálok néhány gyakorlatias szempontot felsorolni, mert ez nyilván egy huncut mondás volt, de azt gondolom, hogy amikor népesedéspolitikáról van szó, akkor valóban nem csak beszélni kell, de nagyon sok mindent köré kell kanyarítani ennek a dolognak.

     Először azonban egy meghatározó élményemet szeretném elmondani. Nem tudom, ki hogy van vele, számon tartja-e születése helyét, s hogy megvan- még az a ház, az az épület, ahol megszületett. (A kórházakat nem szoktuk számon tartani, csak ha valami más alkalmatosságban született valaki.) Én számon tartom. A szülőfalumban áll, és születésem idején szülőotthonként fungált. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy volt egy szülőszobányi helyiség, és a falunak az egyik orvosa, aki egyébként szülész szakképesítést is szerzett, ott vezette le a szüléseket. Nos, ez a hajdani szülőotthon öt évvel ezelőtt öregek otthonává változott. És amikor a magyarság népesedési problémáiról beszélünk, azt hiszem, metaforikusan is használhatjuk, hogy a sárbogárdi szülőotthon öregek otthona lett. Magyarország, vagy a Kárpát-medence, a szülő-medence szépen, lassan egy szanitárius világgá válik.


Úgy tűnik, hogy a jövőtervezésünk, a jövőről való gondolkodásunk valamiféle kényszerpályára sodródott, és a jövőtervezés kényszeressé vált. Ennek nagyon komoly társadalmi-politikai vetületei vannak: az úgynevezett népjóléti, jóléti társadalmakban tervezni kell a jövőt, és tervezni kell azt, hogy tíz-húsz év múlva hány adófizető lesz, akiknek az adójából a munkaképes időszakból kikerülő nyugdíjas lakosságot el lehet tartani, a felnövekvő nemzedéket lehet iskoláztatni, a társadalombiztosítást meg lehet oldani. Mert végül is az állam az, aki az idősek, középkorúak, és gyermekek felé bizonyos szolgáltatásokat nyújt, és ezt az adóból teszi. Ezt a pénzt valahonnan elő kell teremteni. Szinte minden ilyen társadalom az egész nyugati civilizációban, de egyebütt is, kényszeresen tervezi a jövőt. Egymillió nyugdíjasra ötven év múlva jut majd 250 ezer keresőképes. Az egy rettenetes állapot lesz, ráadásul a keresőképesek gyermekeit iskoláztatni kell, stb. Mintha egy spirálban lenne az egész nyugati civilizáció ebben a tekintetben!

     Ugyanakkor – mert ez 100-150 éve mindenképpen gond –, azt kell észrevennünk, hogy ez a jövőtervezés szembe került a derült életkedvvel. Hadd használjam ezt a kifejezést. A „derült” szót Tavaszi Sándortól kölcsönzöm, az erdélyi teológustól, aki Trianon után, vigasztalásként is, reménységként is nagyon sok helyen a „derült jövőbe nézésről” beszél.


Úgy veszem észre, hogy a „derült életkedv” szembe került a jövőtervezéssel. Egy olyan korszakba jutottunk, amikor az egymás után következő nemzedékek fölélik a jövőt a jelen kedvéért. Amit örömnek neveznek, amit derűnek neveznek, ami vidámság, ami az élet nagyon fontos része, az nem terjed ki a jövőbe. Ily módon teljesen érthető az, hogy a gyermek sem jelent örömforrást. Nagyon sok fiatal úgy éli meg, hogy ahhoz, hogy gyerek születhessen, eleve tervezni kell. Nagyon sokszor jegyes-oktatásban találkozom ezzel: először legyen meg mindkettőjüknek a főmenedzseri fizetése, legyen meg a ház, a kerti nyaraló, az erdei nyaraló, az autó, legyen meg a gyereknek is az autó, és aztán jöhet is a gyerek. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy „ne tessék haragudni, de egyedül Ábrahámnak és Sárának adatott meg, hogy 90 és 100 év fölött gyermekük szülessen. Mire tetszenek bazírozni?” Felcserélődött a sorrend, előrébb kerülnek az anyagi dolgok. Azt lehetne mondani, hogy a jövőtervezésünkben megjelent egy rettentő erős, racionális, tervező-számoló elem, ami az életnek, a családnak, a gyermeknek azt a másik valóságát, hogy jó dolog a gyermek, mert áldás, jó dolog a család, mert az élet legtermészetesebb szerves közege, erről az oldalról egyszerűen kitolta, kiüldözte.


Néhány okot szeretnék felsorakoztatni, néhány gyökeret említeni, hogy mindez miből táplálkozik. Elsősorban – és erről már esett szó itt – valamiféle sajátos magyar beállítódásról, betegségről kell beszélnünk. Az 1910-es-, ’20-as években Kodolányi János nyomán, a népi írók is felfedezték, s széltében-hosszában tárgyalták a Magyarországon, Baranya megyében és Ormánságban megjelent egyke-problémát. Ennek történelmi okai vannak: Mária Terézia idején megváltoztatták az örökösödési törvényeket, és emiatt a szerencsétlen dél-baranyaiak folyamatos birtokvesztésbe sodródtak, ha több gyermeket vállaltak. Ennek nagy irodalma van a két világháború közötti, elsősorban magyar népi íróknál. De ki beszélt abban az időben a dél-erdélyi egykézésről, vagy a felvidéki barsiakról, gömöriekről? Mert nemcsak Baranyában egykéztek a 19. század végétől, hanem szélről-szerte az akkori, valóságos és igazi Magyarországon.


Az okok között mindenképpen látható egyfajta hipermaterializmus. Nagyon elgondolkodtató, hogy éppen a kiegyezés után, akkor, amikor a magyar gazdaság nekilendül, amikor az ország elkezd felkapaszkodni, akkor kezdődik meg az egykézés, akkor kezdődik meg a beleszeretés az ily módon való birtokgyarapításba, meggazdagodásba. A javakat ne pusztítsák föl a kákabélű gyerekek, hanem valami módon maradjon az meg. Lehet azt mondani, hogy ez egy sajátos magyar betegség.


 Trianonról is szólni kell. Valószínű, hogy Trianon óta a magyar közélet felelőseit jelentősen mozgatja, fontos szempont, hogy Magyarország bizonyos demográfiai érvek okán is vesztett Trianonban. Az országcsonkolásnál a franciák, az angolok és az amerikaiak igen erőteljesen figyelembe vették Magyarország megbüntetésének szempontja mellett azt a szempontot is, hogy elővették az Osztrák-Magyar Monarchia etnográfiai térképét. Hogy az valóságos volt-e, vagy sem, hogy a szerbek, horvátok, szlovákok, románok hol pöttyöztek még be maguknak általuk nem lakott területeket, hogyan söpörték le a magyar térképet – ez egy külön történet. Erről nem akarok szólni. De a magyarságot ez az országcsonkolás mindenképpen sokkolta. Életkedvet lehet ugyanis veszíteni akkor, amikor ezer éve szervesült családi-rokoni kapcsolatok egyik napról a másikra megszakadnak. Én nem büszkeséggel mondom, csak a trianoni tény érzékeltetésére: Ausztriát kivéve, valamennyi utódállamban van rokonom. És azt hiszem, szinte mindenkinek. S ha ezek a kapcsolatok erőszakosan és mesterségesen megszakadnak, meginog a rokoni holdudvar valósága, az mindenképpen olyan tény, ami gyógyítandó. Mert amíg ezekből a sokkokból, rettenetekből nem gyógyulunk, valamit nem nyerünk vissza, amire én a mai mondandómat kihegyezem.

Bizonyos az is a további okok előszámlálásánál, hogy sajátos közép-európai jelenségről van itt szó, jelesül azon országok esetében, akik nyögték a szovjet, vagy kommunista igát. Magyarországról tizenhárom esztendeje elmentek az oroszok. (Én egy olyan faluban éltem, ahol a hatezres falu mellé oda volt telepítve egy ötezres szovjet laktanya. Igazi „testvériségben” voltunk, én igazán tudom, mit jelent, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”). Az ország kiszabadult, de semmit nem javult a demográfiai helyzet, semmit nem javult az élethez való kedv. Sajátos posztkommunista, hipermaterialista stádiumban vagyunk. És most jön a másikkal való összekapcsolás: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – mondta szegény Batsányi. Hát ne vessük Párizsra vigyázó szemünket, mert ha Európára nézünk, akkor azt veszsük észre, hogy ez egy sajátos európai nyomorúság.

     Vannak barátaim, akik azzal vigasztalják magukat, hogy a statisztikai előrejelzések szerint nem is biztos, hogy mi, magyarok fogunk a legrosszabbul járni ötven év múlva. A bolgárok rosszabbul fognak járni, a úgy tűnik, a románok is, de az ukránok mindenképpen. Még az is lehet, hogy a franciák, meg a belgák is. Ez egy európai jelenség: leszűkül a család. Egy gyermek, másfél gyermek, válás esetén két és fél gyermek – nem lehet ezt már nyomon követni. Mintha az egész kontinenst, vagy legalábbis a nyugati felét valami megfogta volna. Mintha a középkor legelején lennénk. Amennyire visszakövethető a népesedési mutatója Európának: voltak ilyen periódusok történelmében. A középkor elején a pestis, a kolera, majd a háborúk – tehát külső kényszerítő okok vitték el a népességet, ma pedig azzal kell szembenéznünk, hogy belső okai vannak.

„Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel”. Mint teológus, megtanultam azt, hogy a Bibliában mindenképpen, s időnként a költészetben is, a szavak sorrendje is ihletett, és nem véletlen. Azt hiszem, hogy a Himnuszban sem véletlen a „jókedvvel, bőséggel” – sorrend. Előbb a jókedv. A jókedvből jön a bősé, és a jókedvből jön a gyermekáldás bősége is.

     Hogyan lehet ezt a jókedvet visszakapni, megtalálni? Azt hiszem, mint keresztyén, nyugodtan mondhatom: csak úgy jön vissza ez a jókedv, amennyiben a Himnuszt még imádságként tudjuk mondani és énekelni, ha megnyílunk újra a spiritualitás felé. Mert az a fajta jókedv, amelyről a Himnusz írója zsoltárokat idézve beszél, a keresztyén spiritualitásban gyökerezik.


Hadd mondjak erre egy élet-példát. Egy bánáti – akkor még torontáli – 1919-ben született, egyke kisfiú, miután fölnőtt, megtért, és rendes református ember lett belőle, és úgy gondolta, hogy ha az Isten megajándékozta őt az örök élet reménységével, az üdvösség bizonyosságával, lehet ő olyan jókedvű, hogy ő már nem akar egyke gyermeket nevelni. Nemzett hát hetet, s fel is nevelte mindegyiket tisztességben. Ez a bánáti egyke kisfiú az én édesapám. Még mindig él. 85 esztendősen az Isten éltesse! Mert az ő bevallása szerint az a hét gyermek nem véletlenül, oda-nemfigyelésből sikeredett, hanem mert vállalta, mert akarta. Azért, mert volt hozzá jókedve.

     Szeretnék néhány gyakorlati szempontot is javasolni, s ezzel minden jelenlévőnek, közéleti személynek, politikusnak, írónak, művésznek, gondolkodónak a segítségét kérni, hogy miért támogassák az egyházakat ebben a munkában.


Először is szeretnénk, és hiszünk is abban, hogy az egyházi nevelés szelleme eleve áthatott és meghatározó ebben a tekintetben. Magyarországon az egyházi iskolákban evidens az, hogy a család: nagy. Szeretném, ha az egyházi iskolák működése Magyarországon továbbra is zavartalan lenne, szeretném, ha bővülhetne. Újfajta elemi szükségként ismerjük fel, hogy nem elegendő általános- és közép-, vagy akár felsőoktatásban megjelenni. Az egyházi nevelést most már az óvodákra is ki kell terjeszteni. Szeretnénk, ha Magyarországon a következő években, évtizedekben az óvodahálózat is bővülne. Mert már ott eldőlnek a dolgok.


Szeretném, ha az egyházak ifjúsági munkája tudatosabb lenne, nem időtöltést kínálna a fiataloknak – ha a munka nem defenzív lenne. Tudatosabb odafigyeléssel ki kell használni a lehetőséget arra, hogy fiatalokkal kerülünk kapcsolatba a missziónk, a gyülekezeti munkánk során, és ott a családi életre való nevelés egy prioritást élvez mindenképpen. Ugyanez vonatkozik a jegyes-oktatásra. Én a lelkipásztoraimat, kollégáimat, ismerőseimet arra bíztatom, hogy ne érjék be formális jegyes-oktatással, hogy ezeknek a fiataloknak a házasságra való felkészítése során egyik lényegi pont legyen az arról való beszélgetés, hogy hány gyereket szeretne az ifjú pár. Nekem van egy módszerem. Mindig megkérdezem, és automatikusan szorzom kettővel. Ha kettőt mondanak, én azt mondom: legyen négy. Ha azt mondják, hogy egyet – nem, legalább kettő legyen. Ha hármat mondanak – legyen legalább hat. Egyszer valaki tizenkettőt mondott – azt nem szoroztam be… Igen fontosnak tartom, hogy a lelkipásztorok, a házasságra felkészítők ezt a kérdést is tudatosan építsék be a jegyes-oktatásukba. Erre nézve – legalábbis a református egyházban – a lelkipásztorok felkészítése tekintetében most már komolyabb előkészületek vannak.


 Ugyanígy fontos a házassági krízis-intervenció. Higgyék el, hogy a gyermekvállalási kedv megcsappanásában nemcsak a hipermaterializmus, nemcsak a történelmi sokkok, nemcsak az általános szellemi környezet, hanem a rengeteg fölbomló házasság is nagy szerepet játszik. Azok a gyerekek, fiatalok, akik csonka családokban nőnek fel, akik gyerekként átélik a válás sokkját, azt a háborút, amit egy-egy válás tud jelenteni, nem válási-, hanem háborús árvák. Magyarország tele van ilyen „háborús árvákkal”. Ezért az egyházaknak a házassági krízis-intervencióban sokkal nagyobb szerepet kell vállalniuk, sokkal tudatosabban kell erre odafigyelniük, hiszen nem csupán egy férfi és egy nő, a férj és a feleség krízisének, esetleg válássá érő krízisének megoldása a tét, hanem mindig a jövendő nemzedékekről van szó. Mert hogyan lehet házasságra felkészíteni azt, akinek nem csak a szülei, de már a nagyszülei is elváltak? Ez egy minta, egy modell arra, hogy így lehet „megoldani” egy házasságot: nincs ásó-kapa, nagyharang, hanem fel is út, le is út. Mivé lesz a gyermek? És az így felnövő gyermek már szinte tudatosan jut arra az álláspontra, hogy ő viszont akkor már nem akar gyermeket, mert arra számít, hogy ha megházasodik, lehet, hogy ő is el fog válni. Ez olyan, mint aki Debrecenig akar menni vonattal, de csak Abonyig veszi meg a jegyet, arra gondolva, hogy menet közben úgyis le fog szállni.

 Még egy dimenziót szeretnék megemlíteni, amiről nagyon keveset beszélünk. Lehet, hogy rosszul hangzik ez a kifejezés, mert a kommunista világban voltak átnevelő táborok, de nagyon üdvösnek tartanám az idősebb nemzedék átnevelését. Nehogy azt gondolja valaki, hogy egy nagymamának, aki hisztérikusan toporzékol a kórházban, a szülőszoba előtt, a második unoka megszületése után, hogy „most már aztán elég, kislányom!”, nincs szerepe és hatása abban, ahogyan vagyunk, és állunk. Hogy nincs ebben szerepe, ha a fölmenő nemzedék megvonja a bizalmat, a családi-, nagyszülői támogatást azoktól fiataloktól, akik több gyermeket vállalnak. Magam több nagyszülővel vagyok folyamatos lelkigondozói kapcsolatban. Fogják a fejüket: „vége a világnak, az unokámnál jön a harmadik gyerek! Tiszteletes úr, mit csináljunk?” „Bíztassák őket, hogy szülessen egy negyedik is, mert párban jobb” – válaszolom. És nem értik!

     Meg kellene érteni, hogy mindig nagyon könnyű rámutatni a fiatalokra, hogy maguknak élnek, terjed a szingli-kultúra, stb., de hogyan történhetne másképp, ha már a dédszülőknél ott vannak a nyomai annak a kedvtelenségnek, fanyarságnak, önmagának való élésnek, ami az egész országot, az egész magyarságot jellemzi?

Visszanyerni a kedvet, az élethez való jókedvet csak a spirituális gyökereknél lehet. Hadd legyen ez a jelenvalók számára is szíves invitálás a spiritualitás forrásához. Abban megújulva nyerheti vissza az ország először a jókedvét, aztán a bőséget. „Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel”.
Nyomtatóbarát változat
Hírek

Gyakornoki pályázat - nappali tagozatos egyetemi hallgatók számára (2019)

A gyakornoki program célja:

A polgári, nemzeti és keresztény értékeket vállaló, közéletben aktív fiatalok megismertetése egy pártalapítvány működésével, szakmai munkájával és ezen keresztül a magyar közélettel.

 

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2019-es felhívása

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete kapta az idei Polgári Magyarországért díjat

Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) elnöke arról beszélt: a karácsony üzenetéhez, az élet csodájához a családok állnak a legközelebb. Ma is vannak, “akik el akarják zárni az utat, hogy ne jussunk el az ünnephez”. „De mindig voltak virrasztó pásztorok és ajándékot hozó napkeleti bölcsek is, és mindenekelőtt volt egy édesanya”, mint ahogy ma is vannak édesanyák és édesapák, akik elfogadják a gyermekáldást.

 

tovább