Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Dr. Pap Géza előadása  

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő
 
Az erdélyi történelmi egyházak népesedési programja
 
Kedves Testvéreim!

     Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, csak három, nagyon fontos gondolattal szeretném az elhangzottakat kiegészíteni.

     Bennünket Erdélyben is megdöbbentett az a népszámlálási adat, miszerint 200 ezer fővel apadtunk. Valóban olyan érvágás ez, amelyre számíthattunk, de amelyet igazán soha nem mértünk fel, s amelynek következményeivel még mindig nem számolunk.

     Nagyon sokan kérdezik, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez az apadás megálljon? A legtöbb esetben sokan csak a vállukat vonogatják, sok esetben önmagunktól és másoktól kérdezgetjük, hogy mi volna a helyes megoldás, mit lehetne tenni, mit kellene cselekedni?

 

     Mi itt most konferenciázunk. A cigányság nem konferenciázik, hanem szaporodik. Valóban tenni, és cselekedni kell. De mit? – ehhez szeretnék három gondolattal hozzájárulni.

 

     Először is: népünk számára nagyon fontos volna az élő példakép. Látniuk kellene a fiatal édesanyáknak és édesapáknak a jó példát: lehet több gyermeket is vállalni. Sokszor az az érzésem, hogy népünk el sem tudja képzelni, hogy sok gyermek is lehet egy családban.

 

     Egy példát mondok: annak idején egy kalotaszegi kicsiny faluban szolgáltam, és amikor megszületett az első gyermekünk, akkor az egész faluközösség velünk együtt örvendezett. Azt mondták: „a papunknak megszületett a gyermeke. Igaz, hogy csak kislány, de gyermek.” Aztán, amikor megszületett a második gyermekünk, azt mondták, hogy most már végre van egy fia is a papunknak. A harmadik gyermekünk megszületésekor többen úgy összenéztek. „Szép, nagycsalád lesz” – mondták. A negyedik megszületése után jöttek az asszonyok a feleségemhez – mert abban a faluban az volt a szokás, hogy az asszonyok élelemmel, jó szóval segítik a fiatal édesanyát –; többen jöttek, és kezdtek vigasztalni bennünket: ne keseredjünk el, megtörténik ez a legjobb családban is, majd az Isten az ő számára is kirendeli a betevő falatot… Ilyen kedves-bölcs szavak hangzottak el. Mi hiába mondtuk, hogy nem erről van szó, hogy igazán nagy örömmel fogadtuk és vártuk ezt a gyermeket is – nem igazán hitték el. És amikor az ötödik is megszületett, akkor nagyon sokan meg voltak győződve arról, hogy a református papnak elment az esze. Így gondolkozik a mi népünk! Annyira természetes, hogy egy, maximum kettő, hogy el sem tudja képzelni, milyen örömöt, és milyen áldást jelenthet a sok gyermek a családban.

     Szükség van a példára, hogy mások is lássák: így is lehet. Ezért tartom igazán fontosnak a volt- és leendő miniszterelnök, Orbán Viktor példáját, aki öt gyermeket vállalt nehéz feladatai mellett. És ezért fontos minden olyan példa, amellyel akár református lelkész, akár bármilyen foglalkozású ember, de példát állít az elkövetkező generációk elé.

 

     Egyszer készítettünk egy felmérést Kolozsváron, ahol tizenkét egyházközség van. Volt olyan parókia, ahol két lelkész is szolgált. Összeszámláltuk a parókiákon a gyermekeket: a tizenkét parókián 58 gyermek volt. Volt egy család, ahol hét, volt kettő, amelyben hat, három, amelyben öt, és volt négy, amelyben három gyermek élt.

     Annak idején, gyülekezeti lelkész koromban, amikor aktívan foglalkoztam a fiatalokkal, körülbelül 150 fős csoport gyűlt össze a parókia gyülekezeti termében. Együtt kirándultunk, és nagyon sok kérdésről folytattunk közös beszélgetéseket – így a család kérdéséről is. Ezek a fiatalok most alapítanak családot, most születnek a gyermekeik. Anélkül, hogy én különösebb dolgokat mondtam volna a gyermekek vállalásáról, látom, érzem, tapasztalom, hogy saját példám nagyon sokak szívében mély gyökeret vert, és természetesnek tartják a több gyermek vállalását. Van olyan, ebből a csoportból kikerült házaspár, ahol a negyedik gyermek születik, van, ahol három gyermek van, és vannak, akik még az út elején állnak, de bátorsággal vállalják a gyermekeket. Példákkal kell odaállni a mi népünk elé!

 

     A második gondolat: a sok gyermek vállalásában nagyon fontos a támogatás kérdése. Már többször felvetettem, s most ismét szeretném hangsúlyozni: a magyar kormánynak kellene támogatást adnia a határon túli sokgyermekes családoknak is, s nem csupán húszezer forintot, hanem ugyanannyit, amennyit a Magyarországon élő sokgyermekes családoknak ad. Tudom, hogy ez meglehetősen nagy anyagi megterhelést jelent, de amennyiben egy testben, egy népben gondolkodunk, akkor éppen úgy kellene támogatni a határontúliakat is, mint az anyaországiakat.

     Meg vagyok győződve arról, hogy Erdélyben sokkal inkább vállalnának a szülők még egy gyermeket, ha ez a támogatás rendszeres, havonkénti lenne, mert akkor az édesanya otthon tud maradni, és nincs nagyobb áldás, mint amikor otthonülő édesanyák tudják nevelni gyermekeiket.

     De hiszem azt, hogy nem csupán az állam támogatására van szükség, hanem arra is, hogy mindenki őszintén feltegye magában a kérdést: hol tudok nemzetvédő programokban segíteni? Itt olyan sok értékes gondolat hangzott el, és hiszem, hogy fog ezután is elhangzani, de jó volna pontosan megfogalmazni: ki, hol, mivel tudna konkrétan segíteni? Kitől mit várunk el? De hadd kérdezzem így: segítünk-e bár egyetlen gyermeket a továbbtanulásban, az elindulásban, a családalapításban? Én magam több olyan házaspárt segítek, akik az előbb említett közösséghez tartoznak. Hiszem, hogy mindenki meg tudja találni annak lehetőségét, hogy nemzetünket, a gyermekek vállalását valamilyen tekintetben segítse. Sokkal bátrabban, és – az előttem szólókat idézve –: jobb kedvvel vállalnának gyermeket, ha valakinek a támogatását, segítségét éreznék.

 

     Az utolsó gondolat: vannak olyan idők, történelmi helyzetek, amikor nagyon úgy érezzük, hogy semmit sem tehetünk. Visz bennünket az ár. Mert példaadással nem túl sokan büszkélkedhetnek, támogatást sem sokan adnak, iskolarendszerünket nem tudjuk kiépíteni igazán, nem tudunk mindenkinek munkahelyet biztosítani, hatalmas az elvándorlás – mit lehet tenni?

     Amikor beszűkül az élettér, amikor beszűkülnek a lehetőségek, akkor egy dolgot kell, és lehet megtennie minden édesapának és édesanyának: megtanítani gyermekeiket arra, hogy szeressék ezt a népet, amelynek tagjai, és szeressék azt a földet, amelyen születtek, és amelyen Isten elhelyezte őket. És ha el tudjuk vetni gyermekeink szívében ezeket a magokat, ha valóban szeretik ezt a népet, amelyhez tartoznak, és szeretik azt a földet, amelyen születtek, akkor jöhet az Európai Unió, jöhet a globalizáció, lehet ilyen, vagy olyan megszorítás – én biztos vagyok abban, hogy népünknek van jövője ezen a földön.

     És így kívánom Istennek áldását népünkre, nemzetünkre, az elkövetkezendő generációkra.

     Áldás, népesség!
Nyomtatóbarát változat
Hírek

SZPMA kuratórium (2018. december 18.) - jóváhagyott támogatások

Az SZPMA kuratóriumának 2018. december 18. napján tartott ülésén jóváhagyott támogatások.
tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2019-es felhívása

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete kapta az idei Polgári Magyarországért díjat

Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) elnöke arról beszélt: a karácsony üzenetéhez, az élet csodájához a családok állnak a legközelebb. Ma is vannak, “akik el akarják zárni az utat, hogy ne jussunk el az ünnephez”. „De mindig voltak virrasztó pásztorok és ajándékot hozó napkeleti bölcsek is, és mindenekelőtt volt egy édesanya”, mint ahogy ma is vannak édesanyák és édesapák, akik elfogadják a gyermekáldást.

 

tovább