Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Balog Zoltán - Igei útmutatás

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

  A világnak a gazdája az Úristen, a világnak a gazdatisztje pedig az ember. Úgy is mondhatnánk, hogy a világ ökonómusa az ember, ami azt jelenti a Bibliában, hogy férfi és nő együtt. Külön-külön nem ember, csak félember. Együtt: Istennek a képmása. Az ember Isten-képűsége nem abban rejlik, hogy tud beszélni, hogy tud dolgozni, hogy nem négykézláb jár – bár vannak ilyen emberek is…

     Az ember istenképűsége a partnerségben van: abban, hogy képes önmagát közölni, s nemcsak egy adott helyzetben, szituációban, aktualitásban, hanem úgy is, hogy továbbadja magát a gyermekeiben.

     Azt is mondhatnák tehát, hogy a szaporodás, a továbbélés parancsa egy teremtési parancs – az élettér alakításának egyik alapvető kritériuma, mert hiába alakítjuk az életteret egy generációban, ha azt nem tudjuk továbbadni, méghozzá úgy, hogy az továbbra is életre alkalmas tér lehessen.

     Az alaptézist tehát úgy is megfogalmazhatnám, hogy minél inkább úgy tekintünk a teremtésre, úgy tekintünk a világra, hogy teremtés, annál inkább van bennünk felelősségérzet. A felelősség pedig mindenkor csakis egy partneri viszonylatban értelmezhető. Önmagamnak nem tudok felelős lenni, csak másokkal szemben. A „nagy másik” az Úristen, a „kis másik” pedig mi vagyunk egymásnak.

     Ez volt teológiai bevezetőm első, univerzális része.

 

     A második „magyar” résznek az lehetne a címe, hogy Isten a történelem Ura.

     Többször elhangzott már ez a kijelentés. Azt gondolom – elismerve, hogy merész tézis, vállalva, hogy egyesek primitívnek nevezhetik –, hogy ennek, az „Isten a történelem Ura” tézisnek a magyarságon belüli félreértéséből következnek olyan zsákutcák és tévutak, amelyekben még mindig leledzünk.

     Isten a történelem Ura – tehát minden Rajta múlik. Mindenért Ő a felelős.    

     Lehet, hogy soha nem fogalmaztuk meg így, de azt gondolom, hogy valahol mélyen azt érezzük, hogy akkor Trianonért is Isten a felelős. Hát nem?

     Itt majdnem minden előadó abból indult ki, hogy 1526 után, Trianontól kezdődik az újabbkori Mohács. Tehát ha Trianonért az Úristen a felelős, akkor mi teljes joggal sértődhetünk meg, hogy „miért nem a többi népet sújtotta Trianonnal, miért pont a magyarokat”? Hiszen mi megcsináltuk az ezeréves Magyarországot, ott van Szent István, ott vannak a 16. századi magyar református prédikátorok – miért vagyunk mi rosszabbak, miért sújtott éppen bennünket?!

    

Ebből két következtetést vonhatunk le: egyik – védekezésként – az, hogy nincs is Isten, ezért nem lehet a történelemnek az ura, tehát mindenki a saját életén belül gázoljon át a többin, és próbálja meg megszerezni mindazt, amire szüksége van, mert ebben a perspektívában nem érdemes gondolkodni a magyarságról.

 

     A másik lehetőség: annak a fajta sértődöttségnek a tovább-plántálása, amely szerintem generációk óta keserít bennünket.

     Nagyon sokaknál ez már úgy jelenik meg, hogy „már azt sem tudom, hogy ki az Isten, de azért meg vagyok rá sértődve”. És bár e sértődöttség mélyén valóságos sebek vannak, mégis egy olyan betegség, sebzettség ez, amely zsákutcába vezet bennünket.

     Gyógyulásra van szükség.

 

     A gyógyulást egyesek úgy látják, hogy felejteni kell ezt az egészet. A Für Lajos könyvében olvasottakba még mindig beleborzongok.

     Generációk vannak, gazdasági törvényszerűségek vannak, és nincs értelme ebben a fajta perspektívában látni az életünket. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk el ezekről az emberekről. Az ő bevonásuk, meggyőzésük, visszahozásuk nélkül nem lesz magyar fölemelkedés.

 

     Nem olyan régen a jobboldal „szellemi holdudvara”, vagy ahogyan mondták: „a legjobb kétszáz” összejött egy kis vidéki kúrián, és megdöbbenten hallgattuk miniszterelnökünket, Orbán Viktort, aki egy órán keresztül tizenöt érvet hozott fel amellett, hogy szükség van nemzetekre a 21. században is. Csak néztünk egymásra, hogy ugyan miért mondja ezt, hiszen mindezt magunk is tudjuk, de ő közölte: azért mondja, mert hiába tudjuk, ha magunkban tartjuk, és nem vagyunk képesek úgy megfogalmazni, hogy meggyőzzük azt a többséget, amely ezt már nem így gondolja.

     A régi Európai Uniós tagállamok közül többen vannak, ahol a többség azt mondja, hogy „először vagyok európai, aztán ugyancsak vagyok még valami”, de már nem is tudja pontosan, hogy mi.

 

     Hogy szükség van nemzetekre, s ezt megfelelő érveléssel elmondani, az embereket erről érzelmileg és intellektuálisan meggyőzni: a gyógyulás egyik útja. Különben az ország többsége „felejtő” lesz. És hiába van egy „minőségi” kisebbség, ha a többség „felejtő”.

     Egy polgári demokráciában a többség által megválasztott vezetők irányítják a sorsunkat. Tehát azt gondolom, hogy jó lenne egy kicsivel komolyabban elgondolkodnunk a többségnek és az igazságnak a viszonyáról, és nem kellene abban a tévhitben ringatnunk magunkat, hogy „elég, ha nálunk van az igazság, akinél pedig csak a többség van, az szégyellje magát”. Így bizony nem fogjuk tudni felemelni a magyarságot!

     Gyógyulásra van szükség: begyógyult sebekre.

     Egyrészt a „felejtőkkel” szemben, másrészt egy olcsó siker-ideológiával szemben, amelyik mindig egyszemélyes. Egy-generációs, egy éves, egy hónapos, egyperces sikerekről szól.

 

     Ezzel szemben azt gondolom, hogy a közösségi gyógyulásnak a receptjeit és modelljeit kell megfogalmazni. Nem tudok mást idézni, mint a Heilderbergi Kátét. Igaz, hogy több száz éves, de a kudarcokról és sikerekről szóló megfogalmazás így végződik: „sőt, inkább minden javamra kell, hogy szolgáljon.”

     A Gondviselés újraértelmezéséről van szó. A Gondviselés nem passzívizmus, nem determináció – a Gondviselés annak az embernek a biztos hite, aki aktívan részt vesz a saját életének alakításában. Mi vagy nem hiszünk a Gondviselésben, vagy annyira hiszünk benne, hogy ebből számunkra már nem következik semmi: maradjon úgy minden, ahogy volt.

 

     Hogyan is néz ki tehát az isteni gondviselés a magyar történelemben?

     Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból egy nagyon komoly tanulási folyamatban vagyunk.

     Egy személyes élményt szeretnék itt megosztani Önökkel: 2002. április 21. egy komoly nap volt a magyarországi keresztény nemzeti polgári erők történetében. Én lelkész vagyok: egész nap a templomban voltam. Nem is akartam hazamenni, hogy ne foglalkozzak annak a napnak az üzenetével. Aznap veszítettük el ugyanis a választásokat.

     Hazafelé menet felhívtam telefonon az akkor még hivatalban lévő miniszterelnököt, és megkérdeztem, hogy hogyan készül az estére? Ő azt mondta, hogy készülget, írogat. Mondtam, hogy magam is leírtam néhány gondolatot a vereségre, és néhányat a győzelemre, mire ő arra kért, hogy osszam meg vele a vereségre vonatkozó szavakat, mivel – mint fogalmazott –: „a győzelemmel magam is elbánok”.

     Felolvastam neki az általam írottakat, mire a miniszterelnök úr azt mondta, hogy „Ez politika. Ne ezeket mondd. Tőled valami mást várok.”

     Elkezdtük lapozgatni a Bibliát, és ilyen mondatokat találtunk: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten jóra kívánta azt fordítani.” „Akik az Úristent szeretik, azoknak minden javukra van.” – és így tovább. És akkor azt mondta, hogy „nem szeretnék elbújni az Úristen mögé. Úgy fogalmazom át ezeket a mondatokat, hogy azok is értésék, akik számára az Isten nem jelent semmit.”

     Így született meg ez a mondat: „Azoknak, akik hisznek a szeretet és az összefogás erejében, a baj is a javukra válik, az ellenségeik is útra segítik őket.”

     De a történés értelméről is próbáltunk gondolkodni, és én azt az álláspontot képviseltem, hogy azt kellene mondani: minden dolognak, minden vereségnek megvan a mélyebb értelme. De ő azt mondta, hogy ez nem jó, mert az emberek most magasan vannak, és ha azt mondjuk, hogy „mélyebb értelme van”, akkor azt hiszik, hogy lefele kell menni. Mondtam, hogy akkor mondjuk azt, hogy minden dolognak megvan a magasabb értelme.

     Azóta többször hallhatták ezt a mondatot, és ehhez most azt szeretném hozzátenni, hogy a keresztény ember annyiban különbözik a nem-keresztény embertől, hogy tudja: ez a két dolog összetartozik. A mélyebb értelem és a magasabb értelem – ugyanaz. Ugyanis mi éppen akkor megyünk felfelé, amikor mások úgy látják, hogy lefelé megyünk. És éppen akkor állunk a bukás előtt, amikor azt gondoljuk, hogy nagyon magasan vagyunk.

 

     Azt gondolom, hogy a gyógyulásnak nagyon fontos állomása, hogy a sikereinkkel – melyek kevesebbek –, és a bukásainkkal ilyen módon tudjunk bánni, ilyen módon tudjunk azokhoz viszonyulni.

     Ezekre a tapasztalatokra van szükség: a sorstragédiáinkban meglátni azt, hogy mindez mire tanít bennünket. És akkor nem érdemes másokra mutogatni.

     Hiába van meg a felelősségük – szenvedéseinknek nem az okozóira kell gondolnunk. Nekünk nem velük, hanem a saját Gondviselő Istenünkkel van dolgunk. Ha ezt megtanuljuk, akkor másképpen fogunk tekinteni a magyar sorsra a Kárpát-medencében. Akkor a szenvedésnek, a bukásnak, a fogyásnak is lesz egy mélyebb, és egy magasabb értelme.

     Végezetül csak még egy mondat: azt hiszem, valóban úgy van, ahogyan azt Csép Sándor mondta: „ezek a szavak hiányoztak.”

 

     Úgy éreztem, hogy nagyon jól teljesítettük ezt a két napot, de valahol a régi paradigmáinkban mozogtunk, és nem vertük le azokat a cövekeket, amelyek azt jeleznék, hogy mindazt, amit eddig is gondoltunk-hittünk, most ebben a koordináta-rendszerben kellene átgondolni, ahogyan azt Matolcsy György elnök úr megtette. Amit ő elmondott, az felszabadító erővel hatott.

 

     Azt hiszem, hogy máris megvan a következő konferencia témája: az elnök úr által említett tíz pont fényében átgondolni, hogy mit is jelent mindaz, amiről itt két napon keresztül beszélgettünk. Ehhez egy új nyelvre van szükség – a régi hitnek és a régi nehézségeknek egy új keretben való átgondolására, egy új nyelven.

 

     És lelkész vagyok, tehát ez önkritika lesz: sok szó esett itt pozitívan az egyházak szerepéről. Azt hiszem, hogy az egyháznak is meg kellene változnia. Mert azon a régi módón, ahogyan ma az egyház viszonyul a fiatalokhoz, idősekhez, értelmiségiekhez, szakmunkásokhoz, segédmunkásokhoz, édesanyákhoz, azon bizony nem megyünk semmire!

     Tőkés István, a maga 89 évével, képes új módon viszonyulni!

     Emlékeznek, mit mondott a nők és a férfiak közös felelősségéről?

 

     Engedjék meg, hogy ezzel a humoros történettel fejezzem be mondandómat – egyébként az lesz, hogy csak annyi marad meg az egyház üzenetéből, mint ami az egyszeri embernek, aki elment a templomba, majd hazament, és a felesége megkérdezte, hogy miről beszélt a pap? Ő pedig azt mondta, hogy „a bűnről”. „És mit mondott róla?” – kérdezte az asszony. „Ellenezte.”

     Ez egy kicsit kevés, azt hiszem.

     Az új nyelv, és az új egyház itt is jelen volt – katolikus és református egyaránt.

     Ez a tettek nyelve lesz.

     Figyeltük, hogy hogyan keresték a szavakat azok az emberek, akik először elkezdtek tenni valamit, és utána döbbentek rá arra, hogy mit is tettek. És reflektáltak arra, amin egyébként már régen munkálkodnak – a nyelv már egy reflexiós nyelv lesz arról, amit teszünk.

 

     Visszatérünk ahhoz a régi egységhez, amivel indul az egész Biblia. Mert amikor a Biblia azt mondja, hogy „az Isten szólt”, azt mi rosszul fordítjuk, mert ott az áll, hogy „az Isten tett”.

     A szó és a tett kifejezés egyaránt vonatkozik mindkettőre. Tehát a szónak és a tettnek az egysége lesz az új egyház új nyelve, és végezetül elmondhatom, hogy a Polgári Magyarországért Alapítvány ennek a folytonosságnak a fóruma szeretne lenni.

     A nagy problémánk pedig – így a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban is – az, hogy mi mindig újrakezdjük. Minden konferencián újrakezdjük a dolgokat, és nulláról indulunk el újra és újra.

     Itt annyi anyag volt, és robbanásszerűnek mondható az az információ-áradat, az az elszánás-, koncepció- és lelkesedés-stratégia, amely szinte elborított bennünket.

     Mindez azt jelzi, hogy az Egyházkerület valami olyasmire talált rá, amiről csak a fedőt kellett levenni, és a tartalom azonnal ki-, avagy berobbant a köztudatba.

     Meggyőződésem, hogy itt kell folytatni, és nem kellene a nullára visszamenni.

     Ehhez a folytonossághoz szeretnénk fórumot ajánlani – a folytonosság fórumait, hogy ne kelljen újra- és újrakezdeni, hanem tudjuk egymás mellé rakni azokat az elemeket, amelyekből valóban egy nemzetmegtartó- és gyarapító stratégia valósulhat meg.
Nyomtatóbarát változat
 
Hírek

A prágai Ady Endre Diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat

Prágai magyarokat tömörítő, Ady Endre nevét viselő diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat, amelyet Mádl Dalma, Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök özvegye és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyújtott át Erdélyi Ágnesnek, a szervezet elnökének.

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2017-es felhívása

 A PMA Kuratóriuma közzétette a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2017-es felhívását, melyre a beadási határidő lejárt.

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

Osztie Zoltán kapta a 2016-os Polgári Magyarországért Díjat

Osztie Zoltán kapta az idei – immár tizenkettedik alkalommal odaítélt – Polgári Magyarországért Díjat. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének egykori elnöke  az elismerést Mádl Dalmától, a Polgári Magyarországért Díj első díjazottjától és Balog Zoltántól, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) kuratóriumának elnökétől vette át Budapesten, 2016. december 13-án. A díjazottat Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke köszöntötte. 

tovább