Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Matolcsy György előadása    

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő
 
Gazdasági siker és népesedés
 
Igen tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves barátaim!

     Közgazdászként kaptam meghívást erre a kiváló konferenciára, de elsősorban tanulni jöttem.

     Az eredeti előadásom logikája egy közgazdászhoz méltó, végtelenül egyszerű logika volt: a gazdasági siker gyógyít, a népesedési fordulathoz gyógyító gazdasági siker kell, a gazdasági siker pedig – nélkülözhetetlen feltételként – a népesedési fordulatot tudhatja maga mögött. De én ezt most félre teszem, és engedjék meg, hogy egy egészen más logikát vezessek elő, hiszen nagyon sokat tanultam a mai nap folyamán, és a gazdasági szekciónak külön köszönöm, hogy értékes és friss javaslatokkal ismertetett meg.

     Másfél évtizeddel ezelőtt – nagyjából 1989-ben –, mi, a Kárpát-medencében élő magyarok, egy új nemzeti célt tűztünk magunk elé, amelyhez egy új nemzeti stratégiát társítottunk. Ezt tettük nyilvánosan, és a nyilvánosság mögött is: tudatosan, és kicsit kevésbé tudatosan, de hogy valami történt velünk, az egészen világos volt. Ha máskor nem, hát akkor, amikor Antall József miniszterelnök úr kimondta, hogy ő „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke”. Akkor ő egy új nemzeti célt, és utána egy új nemzeti stratégiát fogalmazott meg.

 

     Mi volt a célunk? Azt mondtuk, hogy a magyarság határokon átívelő egyesítése-egyesülése a nemzet új célja.

     Miért tehettük ezt meg? Mert a nagy történelmi törésvonalakban, amikor felszakadnak a világ sebei, és hatalmas villámokkal valami új közeledik (ilyen volt 1989-90), akkor minden ország, és minden nemzet lehetőséget kap arra, hogy újrafogalmazza az ország és a nemzet céljait, és melléjük új stratégiákat rendeljen.

     Korábban botorság lett volna ezt nyíltan kimondani. Nem lehetett, bár a szívünkben sokszor kimondtuk, és suttogva egymásnak is, de hangosan-nyilvánosan, mint az anyaország és a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek közös nemzeti célját, nem lehetett kimondanunk.

 

     Nem természetes, hogy a magyar nemzet célt tűzött maga elé. Ez nem szükségszerű.

     Az országoknak kötelességük célokat tűzniük maguk elé: Jólétben élni. Szabadon élni. Fejlett nemzetként élni. Békében élni. Ezek egy-egy ország kitűzött céljai. De a nemzeteknek nem kell feltétlenül célokat kitűzniük maguk elé. Mi megtettük. És joggal-okkal tettük meg, hiszen az elmúlt ezer év során mindig megtettük. A nemzetté válás hosszú sorozatában nekünk mindig volt egy olyan célunk, amely hol az Európában való megmaradás, a keresztény nemzetként való megmaradás, az állam megteremtése – ezer évvel ezelőtt! –, hol a nemzet-, az ország újraegyesítése… És 1848-49-ben újból ez, és a függetlenség. 1920 után pedig Magyarország fizikai újraegyesítése.

 

     Az elmúlt ezer évben tehát Magyarországnak – s nem csupán mint országnak, hanem mint nemzetnek is (még akkor is, ha sokáig csak formálódott, érett, alakult, és a nemzet igazából a romantika, és az elmúlt két-háromszáz év terméke), folyamatosan voltak lappangó, rejtett céljai.

 

     Mi, másfél évtizeddel ezelőtt egy új nemzeti célt tűztünk magunk elé. Ehhez egy új nemzetstratégiát társítottunk. Azt mondtuk, hogy akkor érjük el a magyar nemzet határokon átívelő egyesítését és egyesülését, ha Magyarország és a kisebbségi magyar közösségek biztonságban és jólétben élnek, és a határok átjárhatók. A biztonsághoz a NATO-tagság vezet el, a jóléthez az Európai Uniós tagság, s mindkettő szükséges a határokon való átjáráshoz.

     Ezt az új nemzeti célt, ezt az új nemzeti stratégiát tűztük magunk elé. Ha tudatosan, ha nem – ezt tettük. Ez mozgatta a mindenkori magyar kormányokat és a magyar közösségeket.

 

     Kedves barátaim! Itt állunk a másfél évtizedes nemzeti célunk, és nemzeti stratégiánk megvalósulásának a küszöbén. Nem kérdéses, hogy az Európai Unióban már nem lehet bennünket korlátozni – bár megpróbálják néha. Nem kérdéses, hogy a Felvidéken, vagy Szlovákiában élő magyar testvéreinkkel kapcsolatokat építsünk. (Szlovéniával ilyen gondunk soha nem volt); s nem lehet kétséges, hogy az Európai Unióban már bizonyos játékszabályok kötelezőek lesznek a román államra is.

 

     Kicsit előremenve az időben –, nagyjából negyed századdal a szabadság újbóli elnyerése, tehát az 1989-es, új nemzeti cél- és nemzetstratégia kitűzése után – elmondhatjuk: mintha megvalósulnának az eredeti nemzeti célok, és a nemzetstratégia.

     Ha egy picit előrefutunk, mit látunk? Hogy mindaz, amit eddig hallottunk, láttunk, olvastunk, beszéltünk egymással, talán valami olyan irányba tereli a gondolkodásunkat, hogy „ebből baj lesz!” Ez nem elegendő. Megvalósulhat a nemzet határokon átívelő egyesülése, de lehet, hogy nem lesz nemzet.

     A megmaradás lett újból a tét, mint ezer évvel ezelőtt.

     Minden népesedési adat ezt bizonyítja – otthon, és itthon, az anyaországban és a kisebbségben egyaránt.

     Tudjuk az okokat: vannak közvetlen- és mély történelmi okok.

     A közvetlen okok? Az anyaországban nagyon egyszerű: ott nem születnek meg azok a gyermekek, amelyeket a házasságkötéskor szerettek volna, amelyeket álmodtak a párok. Ha ezek a gyerekek megszületnének, rendben lenne a születésszám Magyarországon. Ráadásul a 40-60 év közötti férfiak idő előtt elhaláloznak. Ha nem lennének úgy nyolc évvel rosszabbak a várható életkor mutatói a magyarországi férfiak esetében, mint az Európai Unióban, ha nem lenne ez a két tényező, akkor úgy nagyjából rendben lenne a népesedési helyzet. De mindezek mögött, mindezek mélyén egy történelmi ok van: a kudarc. Nem mindig rajtunk múlott, de a kudarc ott rejtőzik, ott lüktet, ott mérgez a közvetlen okok mögött.

 

     Kedves barátaim! Az a benyomásom, hogy egy új nemzeti célt kell előbb-utóbb megfogalmaznunk. Ez pedig a megmaradás.

     Már nem elég a határokon túli lelki-szellemi egyesülés – a megmaradás a cél. Megmaradás a megszületésben, a szülőföldön való maradásban, és az életben-maradásban. Ehhez pedig egy új nemzetstratégia tartozik.

     Már nem elegendő a régi. Már nem elegendő csak NATO-tagsággal biztonságot, és Európai Uniós tagsággal várható jólétet szerezni a magyar nemzetnek.

     Mint ország, mint Magyarország, mi éppen elégedettek is lehetnénk a jóléttel és a szabadsággal. De úgy gondolom, hogy a megmaradás célja, mint nemzeti cél, előbb-utóbb fel kell, hogy váltsa a korábbi, másfél évtizedes célunkat.

 

     Engedelmükkel megemlíteném ennek az új, politikusok, közgazdászok, lelkészek, professzorok lelkében-fejében érő, erjedő, lappangó, rejtőzködő, formálódó, nemzetstratégiának néhány olyan új „iránytűjét”, amelyek vezérelhetnek bennünket ennek kidolgozásakor.

 

     Mondanivalóm igazából az, hogy új nemzeti cél kell – és ez a megmaradás. És új nemzetstratégia kell, amely a Kárpát-medencében élő magyar nemzetet már egységként kezeli. Ennek a nemzetstratégiának pedig tartalmaznia kell egy politikai részt, amely nyilvánvalóan az önrendelkezés, az autonómia. E nélkül nincs nemzetstratégia.

     Nyilván, kell egy gazdasági-, egy kulturális-szellemi-, egy egyházi- intézményi, és még sokféle területre kiterjedő stratégia is. Most azonban nem ezekkel szeretnék foglalkozni, hanem azzal, hogy amikor formálunk, megszülünk, kiizzadunk magunkból egy, a következő éveket meghatározó (évtizedeink nincsenek hátra!) nemzetstratégiát, akkor jó lenne áttekinteni, hogy milyen szempontokat kellene figyelembe venni ahhoz, hogy ne tévedjünk el nagyon.

 

     Bevallom Önöknek: így, lassan deresedve, egyre inkább azt látom a magyar történelemben, hogy mi ugyan egy nagyon életképes nemzet vagyunk, de hajlamosak vagyunk eltévedni. 1525-ben például, amikor a Cognac-i Liga I. Ferenc követével megkereste a Magyar Királyságot, hogy engedje át a török katonai erőt, mert a Habsburg-házat kétfrontos harcra kívánja kényszeríteni, és Franciaország, Genova, Velence, Németalföld, a pápa, és még néhány állam együtt, a török szultánnal összefogva, a Habsburg-ház ellen kéri Magyarország, a Magyar Királyság segítségét, akkor erről vagy nem is tudtunk, vagy egyszerűen elengedtük a fülünk mögött. Hiszen csak 1527-ben, „kicsit később” a kelleténél említik meg Frangepán Kristóf új magyar királynak ezt az „apróságot”.

     Mintha az elmúlt 450-500 év magyar történelme kisiklott volna! Utána nem is nagyon lehetett korrigálni. Pedig mindkét Bethlen megpróbálta, és utánuk még nagyon sokan.

 

     Óvnám tehát magunkat a tévedésektől a nemzetstratégia kidolgozása során. Azokat pedig úgy kerülhetjük el, ha a mainál sokkal jobban ismerjük magunkat, és világunkat. A világ ismerete és önmagunk ismerete nélkül mi, magyarok el szoktunk tévedni.

     Az önismeret nagyon mély dolog – nem bocsátkozom bele. Csak annyit jegyzek meg, hogy mi, magyarok – legalábbis az anyaországban – valami új vonást vettünk fel: hihetetlenül gyorsan követjük a világban fellépő újdonságokat, divatokat. Ha a világ rossz fele megy azt, ha jó fele megy, akkor pedig azt, bár az utóbbit jóval lassabban. Tehát követjük a világot, és éppen ezért elsősorban a világot kell megismernünk. Ha ez megtörtént, akkor már kicsit tudjuk, hogy merre mehetünk.

 

     Engedjék meg, hogy tíz olyan iránytű-darabot említsek meg, amelyeket közgazdászi minőségemben megfogalmazott megítélésem szerint figyelembe kell vennünk az új nemzetstratégia kimunkálásakor.

 

     Az első az, hogy az egyéniség, az individuum korában élünk. Az egyén szabad, és szabadon választ. Az egyén elköltözik, ha el akar költözni. Az egyén önérdeke szerint dönt – nem a közösség, vagy a nemzet, nem a hit, és nem a család jelenti azokat az értékeket, amelyek lépteit és döntéseit vezérlik. Jó lenne, de nem ezek vezérlik. A 21. században az egyén szabad. A fiatal magyar nemzedékek szabadon döntenek. Individuális döntések lesznek ezek, s nem csupán úgy, hogy ők hozzák meg, hanem úgy is, hogy csak saját érdekeiket fogják figyelembe venni. Hogy ebből mi következik? Tudjuk. Tapasztaljuk.

 

     A második darabja ennek az iránytűnek az, hogy globális korban élünk. A globális kor számunkra egy nemzetstratégia megfogalmazásakor annyit jelent, hogy óriási mágnesként szívja magához a világ a magyar tehetséget és életerőt.

     A világ átjárható: át lehet lépni a határokon, szakmákon, időn, téren – ha egyszer az egyén meghozza szabad döntését, hogy elköltözik, akkor sok-sok ország a globális csatornákon keresztül magához szívja.

 

     A harmadik mozaikdarab az, hogy ma a világban génvadászat folyik. Tehetségvadászat. Izlandon például (380 ezren vannak, hideg van, cudar idő), ezt teljesen tudatosan vállalják. Azt mondják, hogy ők ezer éve génvadászatot folytatnak. Náluk ez a nemzeti stratégia. Ha feltűnik egy idegen, a lányok „megfogják”.

     De tehetségvadászat folyik ma az egész világban. Az Egyesült Államok az elmúlt tíz évben kilencmillió embert vonzott az amerikai társadalomba, és beolvasztotta őket. Németországba 1945 után kilencmillió német ment vissza kényszerűségből, és ez a „német csoda” legfontosabb forrása.

     Évente 30-40 ezer ír vándorol vissza Írországba. Ez az ír „gazdasági csoda” forrása.

     A világban ma tehetség- és génvadászat folyik. Miért? Miért fontos a genetika, a gén? A tehetség fontos! Két szénlapátoló között kétszer-, háromszor-, négyszer lehet különbséget tenni, de micsoda különbség van például egy, akár többmilliárd dollár értékű dolgot feltaláló informatikus mérnök, és a között a közgazdász között, aki ül valahol egy íróasztal mellett, és könyvel valamit! Micsoda különbség van a hasznosságban! Nem emberi minőségükben, hanem üzleti értékükben van a különbség.

     Tehetségvadászat folyik ma a világban. Az Amerikai Egyesült Államok rejtett, titkos, és leghatékonyabb stratégiája a tehetségvonzás, az agyelszívás.

 

     A negyedik mozaikdarab: az új honfoglalások. Fel kell figyelnünk arra, hogy ma – és ilyen lesz az egész 21. század! – új honfoglalások történnek. A kínaiak, az indiaiak, a koreaiak, és más ázsiai nemzetek fiai fölkerekednek. Új honfoglalók. Lehetnek olyan történelmi helyzetek, amikor egész nemzetek kerekednek fel – például egy civilizációk közötti konfliktus nyomán –, és új hont keresnek maguknak. Az új honfoglalások korában élünk!

 

     Az ötödik iránytű: az Amerikai Birodalom korában élünk.

     Ha csak egyetlen tényezőt kellene megemlítenem, amely a magyar nemzetstratégia iránytűjeként szerepel, akkor azt ajánlanám magunknak, hogy fogadjuk el, hogy a Római Birodalom kései örököseiként élünk az időben. És az az „Amerikai Birodalom”, amelyet mi Amerikai Egyesült Államokként ismerünk (de ez ne tévesszen meg bennünket: birodalomról van szó!), döntéseivel alapvetően meghatározza a nagy- és kis országok, a nagy- és kis nemzetek mozgásterét.

     Ha nem ismerjük ezt fel, akkor eltévedünk. Ha nem ismerjük fel, hogy az Amerikai Birodalom háborút visel mindenki ellen, aki megkérdőjelezi egyeduralmát, akkor eltévedünk.

     Ha olyan hatalmakhoz kívánunk csatlakozni, amelyek az Amerikai Birodalom vetélytársaiként szeretnének porondra lépni, akkor lecsapnak ránk. Akkor megtorolják.

     Az Amerikai Birodalom: tény.

     Arra biztatnék mindenkit, hogy ne azt gondolja, hogy valamikor Krisztus után 460 körül vagyunk, és mindjárt megszűnik a Birodalom… Én arra biztatnám magunkat, hogy azt gondoljunk: Krisztus után 84-ben élünk, és még hátra van az „Amerikai Birodalom” –, az új Római Birodalom virágkora, és még hátra van az öt nagy császár ideje!

     Krisztus után 84-ben élünk. Ezt az erős Római Birodalmat, amely újból megszületett, valamennyi döntésünknél figyelembe kell vennünk.

 

     A következő mozaikdarab: a regionális hatalmak korában élünk.

     Globalizációnak hisszük azt, ami most a fontos, de 1997 után, amikor megszületett a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, és megszületett az Európai Unió két nagy bővítése 1995-ben és 2004-ben, és megszületett az euró, és Japán gazdaságilag újból horgonyt vetett Ázsiában (hiszen a japán fellendülés most kínai gyökerű), nos, 1997 után már a regionalitás korában élünk.

     Nekünk Európa a régiónk. Minden fontos számunkra, ami európai, és drukkolunk azért, hogy európai barátaink az Amerikai Birodalom szövetségeseként határozzák meg magukat, és ne vetélytársaként.

 

     Úgy gondolom, hogy döntő hibát vétünk, ha az iránytűnk egyik részében nem írjuk rá a mutatóra, hogy a nemzetek korában élünk.

     Hajlamosak lehetünk – mi nem, de itthon és otthon sokan – azt gondolni, hogy vége a nemzetnek. Nemcsak az államnak, nemcsak a nemzetállamnak, hanem magának a nemzetnek is!

     Nem!

     Kedves hölgyeim és uraim, a nemzet ma erősebb, mint volt! A nemzetek ma erősebbek, mint voltak! A nemzeti érdekérvényesítés ma minden mást maga mögé utasít!

     Úgy gondoljuk, hogy a nagy, globális vállalatok korában élünk. Igen, de ezek amerikai vállalatok. Az amerikai nemzet érdekérvényesítése folyik!

     Itt, a Partiumban egy másik ország, egy másik nemzetállam, egy másik állam keretén belül tudjuk, hogy mit jelent a nemzeti érdekérvényesítés. Nekünk is nemzeti érdekérvényesítést kell folytatnunk. A nemzetek korában élünk – nem kell arra várni, hogy a nemzet eltűnik. Éppen az a célunk, hogy ne tűnjön el! És támogat bennünket a történelem – gondoljunk a kis nemzetek nyelvének reneszánszára, gondoljunk a kelták, baszkok, és mások új nemzeti öntudatára. Persze mi itt, a Kárpát-medencében friss, új nemzetállamok körében élünk. Ez pedig külön problémát jelent. A nemzetek korában élünk.

 

     Még két mozaikdarabot említenék: egyik, hogy a gyorsulás korában élünk. A professzor úr tíz évet mutatott be. Tíz év alatt történt meg velünk, a magyar nemzettel, itt, Erdélyben, mindaz a borzalom, ami megtörtént. Elég, ha csak azt mondom, hogy tíz év alatt 190 ezer lélekkel lettünk kevesebben. 1956-ban, a forradalom következtében 190 ezer ember hagyta el Magyarországot. Az forradalom volt. Megtorlás. Az életet kellett félteni. Most nem néhány hónap alatt, hanem tíz év alatt történt meg velünk ugyanez. Nagyon gyors a történelem!

 

     Végül még egy dologra hívnám fel a figyelmet: a nők korában élünk. A nők hozzák meg azokat a döntéseket, amelyekből lesz gyermek, vagy nem.

     Szeressük a nőket, hallgassunk rájuk, és segítsük őket!

     Közgazdászként persze ez annyit jelent, hogy minden gazdasági programunk egyik legfontosabb metszeteként azt kell megnéznünk, hogy a munkahelyek, az oktatás, az infrastruktúra, és bármilyen más területet érintő gazdasági döntés meghozatala mennyire befolyásolja azokat a nőket, akik úgy lépnek be a család kötelékébe, hogy két-három gyermeket vállalnának, és úgy maradnak az adott kapcsolatban, hogy egy-, vagy egy gyermek sem születik meg. Ez valamiért történik!

     A nők korában élünk. Magyarországon ma a diplomások körében már több a nő, mit a férfi. Nem a végzettek körében – a diplomásokéban! Ha népesedésről beszélünk, akkor elsősorban a nők helyzetéről kell beszélnünk.

 

     Tisztelt barátaim!

     Ha a megmaradás lép – és ez előbb-utóbb megtörténik – az új célként az egységes magyar nemzet elé, akkor új nemzetstratégia is kell. Ennek az új nemzetstratégiának már nem szabad megelégednie a biztonsággal, a szabadsággal, az Európai Uniós tagsággal, a jólét álmával. Nem szabad megelégednie azokkal az intézményekkel, amelyek egy szabad és demokratikus országban természetesek. Ennek a nemzetstratégiának – a politikától a gazdaság szféráján át a szellemi életig – a megmaradást, a megszületést, a szülőföldön való maradást kell mindenben mérceként maga elé állítania. És ez egy más nemzetstratégia, amelyben az autonómia, az önrendelkezés a politikai stratégia középpontjában áll.

     Nincs simulékonyság.

     Nincs kompromisszum.

     A halállal ugyanis nem lehet kompromisszumot kötni. A meg-nem-születéssel nem lehet kiegyezni. A szülőföldről való, a gazdasági perspektívátlanság miatt előbb-utóbb bekövetkező elmenetellel nem lehet kompromisszumot kötni. És a korai halállal sem lehet!

     Egy új nemzeti célhoz pedig új nemzetstratégia kell!

     Arra hívnám fel az egybegyűlteket, hogy éljenek a Polgári Magyarországért Alapítvány felajánlásával, miszerint folytassuk a most elkezdett munkát, folytassuk azt, például a gazdaság területén – üzletemberek, polgármesterek, a gazdasági értelmiség és sok okos ember bevonásával. Folytassuk olyan konferenciákkal, olyan közös adatbank felépítésével, olyan erdélyi gazdasági térkép megalkotásával, amelyben benne van minden egyes kisközösség és település jövőjének a csírája.

     Folytassuk a munkát, mert gyors, rendkívül gyors a történelem.

     Úgy tűnik, mintha nyerésre állnánk: szabadság, jólét, Európai Unió, NATO, határokon túli egyesülés… És közben vesztésre állunk.

     Barátaim, ne hagyjuk!
Nyomtatóbarát változat
 
Hírek

Gyakornoki pályázat - nappali tagozatos egyetemi hallgatók számára (2017)

Cél: A polgári, nemzeti és keresztény értékeket vállaló, közéletben aktív fiatalok megismertetése egy pártalapítvány működésével, szakmai munkájával és ezen keresztül a magyar közélettel.

tovább
Hírek

A prágai Ady Endre Diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat

Prágai magyarokat tömörítő, Ady Endre nevét viselő diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat, amelyet Mádl Dalma, Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök özvegye és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyújtott át Erdélyi Ágnesnek, a szervezet elnökének.

tovább
Hírek

Osztie Zoltán kapta a 2016-os Polgári Magyarországért Díjat

Osztie Zoltán kapta az idei – immár tizenkettedik alkalommal odaítélt – Polgári Magyarországért Díjat. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének egykori elnöke  az elismerést Mádl Dalmától, a Polgári Magyarországért Díj első díjazottjától és Balog Zoltántól, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) kuratóriumának elnökétől vette át Budapesten, 2016. december 13-án. A díjazottat Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke köszöntötte. 

tovább