Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Nyomtatóbarát változat

Orbán Viktor megnyitóbeszéde (részletek)   

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

 
     Főtiszteletű Püspök urak! Igen tisztelt Rektor úr! Kedves barátaim, hölgyeim és uraim!

     A Példabeszédek könyvében olvashatjuk, hogy „Sok nép a királynak dicsősége, de a fogyó nép szégyene annak.”

     Jó napot kívánok mindannyiuknak. Tisztelettel köszöntöm Önöket, és engedjék meg, hogy elő is rukkoljak mondanivalóm egyik fontos pontjával. Azért is választottam ezt a tárgyalási rendet, mert a nyilvánosságnak is megvan a maga szerkezete, és most szeretném elmondani azt a néhány mondatot, amit haza szánok.

Kedves Barátaim! Először is szeretnék gratulálni a Partiumi Keresztény Egyetem minden dolgozójának, vezetőinek, irányítóinak, diákjainak ahhoz a nagyszerű tetthez, hogy az első akkreditált határon túli magyar egyetem létrehozását elhatározták, és elszántsággal, kellő kitartással elvégezték a munkát. Így ma egy akkreditált magyar egyetem vendégei lehetünk.

     De tisztelt hölgyeim és uraim, azt is érdemes tudnunk, hogy ma Magyarországon az egyik legfőbb, leggyakrabban feltett kérdés úgy hangzik, hogy „Mi szükséges ahhoz, hogy szülőföldjükön boldogulhassanak a mai államhatárokon kívül élő magyarok?” Sokfajta választ szoktak adni erre a kérdésre, de én azt a választ szeretném üzenetként hazaküldeni, hogy a szülőföldön való megmaradásnak talán a legfontosabb feltétele a saját nyelven történő boldogulás lehetősége. A saját nyelven történő boldogulás pedig csak akkor lehetséges, ha az ember saját nyelvén tanulhat, és a boldog élethez szükséges tudást a saját nyelvén sajátíthatja el – óvodától az egyetemig. Ehhez pedig az is szükséges, hogy ezek az intézmények működjenek. Meggyőződésem – talán most még nem világos, de ha néhány év múlva visszatekintünk, akkor láthatóvá válik –, hogy történelmi fordulópontot jelentett az Erdélyi Magyar Egyetem megalakulása, beleértve természetesen a Partiumi Keresztény Egyetemet is.

(…)   

     A teendőkről szólva érkeztem el mondanivalóm lényegéhez, hiszen a tőlem kért konferencia-bevezető címe is valahogy úgy hangzik, hogy ejtsek szót a kormányzati cselekvés teréről, köréről, lehetőségeiről. Mondandóm lényege egyetlen kérdés, amely úgy hangzik, hogy „milyen jogon beszélek én erről a kérdésről?” Természetesen állampolgári jogon – adhatnám meg a kézenfekvőnek tűnő választ.

     Egy kormányzat foglalkozhat-e a mai világban azzal a kérdéssel, hogy fennmarad-e a nemzet, vagy sem? Vagy pedig az a felfogás a helyes – és ez az igazán elterjedt, befolyással rendelkező felfogás –, amely azt mondja, hogy a kormányzati tényezőknek a dolga, a közélet szereplőinek kötelessége akkor következik be, amikor a népesség fogyásából eredő következményeknek gazdasági leágazásai is vannak. Amikor a népességfogyás gazdasági gondokat is előidéz, akkor jön el a közélet szereplőinek pillanata. Vagyis a miniszterelnök, a kormányzatok, a parlamenti képviselők legyenek kedvesek, és foglalkozzanak a munkaerő-problémával, a nyugdíjrendszer ügyeivel, szociálpolitikával, de a gyermekvállalás kérdését hagyják a fiatal családokra, mert az oly mértékben a magánszférához tartozik, hogy a kérdésnek még az érintésétől is tartózkodnia kell a mindenkori kormányzatnak.

 

     Tisztelt hölgyeim és uraim! Bármilyen meglepő, de azt tudom mondani Önöknek, hogy Európában egészen a legutóbbi időkig így gondolkodtak. Úgy állt a helyzet, hogy a „politikai korrektség” nevet viselő hátborzongató kifejezés a nyugati világban meghatározza, hogy miről szabad, és miről nem szabad beszélnünk, milyen szavakat szabad, és milyeneket nem szabad használnunk. Nos, ez a „politikai korrektség” kifejezés – vagy mondjuk úgy: doktrína – hosszú évtizedeken keresztül nem tette lehetővé Európában, hogy kormányzati ügyként lehessen foglalkozni a népesedési kérdésekkel.

(…)

Örömmel jelentem: mára változott a helyzet, már indokolt és szabad erről beszélni. Örömmel jelentem, hogy e téren változást történt Nyugat-Európában. A baj ugyanis olyan nagy lett, a helyzet olyan komolyra fordult, hogy a kormányok áttörték ezt a korábbi korlátot, és az utóbbi esztendőkben határozottan foglalkozni kezdtek a demográfiai problémákkal.

(…)    

Mélyen tisztelt Püspök urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezek után próbáljuk megérteni azt, hogy milyen irányokban indulhat el egy kormányzat, ha népesedési kérdéseket tűz a napirendjére? Két gondolkodási irány rajzolódik ki előttünk. Hogy milyen módon viszonyul a mindenkori parlament, vagy maga a mindenkori kormányzat a népesedési kérdésekhez, az lényegében egyfajta gondolkodásmód függvénye. Ha nem tűnik szerénytelenségnek, akkor ezt filozófiai gondolkodásnak tekinteném.

 

     Kormányzati filozófia dolga, hogy milyen válaszokat ad az egyes kormányzat a népesedés problémájára. Mint említettem, két úton indulhatunk el. A kétféle gondolkodási mód, a két út bemutatására két idézetet szeretnék Önöknek átadni. Ugyan két angolszász idézet, de meggyőződésem szerint pontosan mutatja azt, hogy Magyarországon melyik az a két gondolati irány, amely a népesedési kérdésekkel kapcsolatban kialakult.

 

Az első megközelítési mód, az első tájékozódási lehetőség így összegezhető: „Az állam társas viszony. Az efféle társaság céljai csak számos nemzedék elmúltával érhetők el. Ezért nem csupán maguk az élők, hanem az élők, a már holtak, és a még meg sem születettek közötti társas viszony ez.”

 

A másik lehetséges gondolkodási irány ennél rövidebben és frappánsabban képes összegezni mondandójának lényegét, és így hangzik: „Hosszú távon mindannyian meghalunk.”

 

     Nos, meggyőződésem szerint, amit ma Magyarországon tapasztalhatunk kormányzati filozófia ügyében, az inkább az utóbbi gondolkodásmódhoz tartozik, miszerint hosszú távon kétségkívül mindannyian meghalunk. Amivel korábban, a polgári kormányzat idején próbálkoztunk időnként több, máskor pedig kevesebb sikerrel, az sokkal inkább a holtak, a most élők és a még meg sem születettek közötti társas viszonyban próbálták értelmezni a magyar nemzet gondjait.    

(…)     

Az Önökhöz is eljuttatott anyagban nemcsak a külföldiekre vonatkozó adatokat nézhetik meg, hanem vethetnek egy pillantást a Magyarországról szóló tényekre is. És az a kép, amely ebből az adat-tükörből visszanéz Önökre: megdöbbentő. Nincs erre jobb szó – ez a kép egyszerűen megdöbbentő. Beszédes tény, ha jól olvastam ezeket a statisztikai adatokat, és jól értettem, amit püspök úr elmondott, hogy Magyarország Trianon óta egyértelműen demográfiai zavarokkal küzd. Önmagában a probléma mélysége jól mutatja, hogy ez egy rendkívül összetett, az élet minőségének fontos, és apró tényezőit magába foglaló halmaz, amit nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk meg, hogy a magyar családoknak, a magyar közösségeknek, a magyar nemzetnek az életkedve megcsappant.

 

Az életkedv ugyanis nem egyszerűen annyit jelent, hogy szívesen élünk, vagy hogy élvezzük az életet. Azt is jelenti, hogy ezt az életet méltónak, és folytatásra érdemesnek ítéljük. Akkor létezik egy közösségnek életkedve, ha úgy gondoljuk, hogy az élet méltó a folytatásra utódainkban. Ha valaki úgy gondolja, hogy az élet nem képvisel ilyen értéket, és lemond erről, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy bármilyen hedonisztikus módon éljen is egyik napról a másikra, valójában megcsappant az életkedve.

(…)    

Ezek után, visszatérve a demográfia lényegi kérdésére, ott folytatom, hogy jól látható: népesedési kérdésekben az ösztönös és tudatos döntések egyszerre játszanak szerepet. Az „ösztön” szó helyett talán a feltétlen erkölcsi parancsot kellene hangsúlyozni, hiszen nyilvánvaló – emberi létünk alapvető adottsága –, hogy sokasodni akarunk, és teremtettségünket azzal akarjuk megszolgálni, hogy újrateremtjük magunkat. Ez az egész kérdéskör legfontosabb – mert lelki – dimenziója. Ha ez hiányzik, akkor szaporodási, népesség-fenntartási kérdésről beszélhetünk. Akkor „emberanyagról” beszélhetünk, és nem az élet szentségét is magába foglaló megközelítésről.

(…)

     Mit is kellene tennünk a demográfiai gondok enyhítésének érdekében?

     Hölgyeim és uraim! A válasz nem tűnik nagyon bonyolultnak. Ennek a kihívásnak létezik egy minőségi és egy mennyiségi metszete. A mennyiségi dimenziót úgy összegezhetjük, hogy a nemzet akkor képes megteremteni tartósan a demográfiai egyensúlyt, ha évről évre legalább annyi gyermek születik, mint ahányan meghalunk. A minőségi feltételt sem nehéz meghatározni, ugyanis nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a gyerekek akkor születnek szívesen, a szülők akkor adnak szívesen életet gyermekeknek, ha úgy gondolják, hogy a gyermekeknek esélyük van az emberhez méltó, biztonságos életre, és képességeik kiteljesítésére. Ha ez a két dolog adott, akkor valószínűleg a demográfiai egyensúlytalanság orvoslást nyer, eljuthatunk egy egyensúlyi állapothoz, és ha a lelki dimenzió fontosságát megértettük, magunkévá tettük, akkor talán a tartós megoldáshoz is eljutottunk.

(…)

Összefoglalva: a kérdés, amely előttünk áll, nem kisebb, mint ami úgy hangzik, hogy sikerül-e visszanyerniük a magyaroknak az életkedvüket? Sikerül-e olyan világot felépítenünk magunk körül, amelyben biztonságban érezhetjük magunkat? És ez a biztonság nem egyszerűen fizikai-gazdasági, hanem lelki-szellemi biztonságot is jelent számunkra. Meggyőződésem szerint, demográfiai szempontból gondolkodva, Magyarország legnagyobb ellensége ma – határokon kívül és belül egyaránt – a bizonytalanság, és ez a bizonytalanság egyre mélyebb, egyre bántóbb, egyre durvább, egyre inkább hálóként fon bennünket körül. Aki tehát a közélet mezején a magyar népegészségügy érdekében, a magyar demográfia, a népesedési gondok enyhítése érdekében tenni akar, annak elsősorban biztonságot kell teremtenie a magyarok számára az egész Kárpát-medencében.

 

     Engedjék meg, hogy egy látszólag lényegtelennek tűnő, de – talán a későbbi előadások igazolják –, nem elhanyagolható kérdésről is szót ejtsek: a népesedési gondok megoldásához a fiatalabb nemzedékek nevelésében is sikeresebbnek kellene lennünk, mint amilyenek eddig voltunk. Ezt gyakorló családapaként is mondom Önöknek – magam is tapasztalom azt, amit egy barátom úgy fogalmazott meg, hogy az ördög még sohasem volt olyan csinos, mint manapság. És ez bizony így van: soha nem volt még olyan vonzó az ördög, mint ma. Az a gondolkodás, hogy csak akkor szerezhetünk biztos tudást az életről, ha magunk is mindent kipróbáltunk – azt is, amiről sejtjük, hogy rossz –, sajnos a fiatalok körében manapság meglehetősen általános. Ez a szülők felelősségére, a mi saját felelősségünkre, és az iskola felelősségére is felhívja a figyelmet. (…)    

Összességében tehát azt szeretném mondani Önöknek, hogy miközben azt kívánom, hogy a konferencia sikeres legyen, miközben megköszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé, miközben a sajtó érdeklődését is megköszönöm, és hálás vagyok, hogy lehetőséget adtak itt megszólalnom, mindeközben szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a mai tanácskozás – amely ugyan rendkívül fontos – nem tesz feleslegessé egy másik dolgot. Ez pedig a közhatalmi rendszer magyarországi átalakítása. Mert az előbb leírt módon, a népesedést középpontba állító kormányzat nélkül nem tudjuk megoldani Magyarországon a népesedés problémáit, és engedjék meg, hogy ennél tovább már ne is merészkedjek.

 

     Természetesen fontos dolog, hogy mindenfajta terveket kidolgozzunk, aprólékos tanulmányokat elkészítsünk. Fontos, hogy beazonosítsuk a nehéz kérdéseket, és ezeket majd cselekvési tervek formájában megválaszoljuk, s az is fontos, hogy betegyük ezeket az irományokat az íróasztal fiókjába, és kellő időben majd előhúzzuk onnan. De mindeközben azt is érdemes tudni, hogy csak akkor tudjuk kormányzati eszközök birtokában is a népesedési problémák megoldására kidolgozott terveket megvalósítani, ha sikerül egy olyan közgondolkodást is kialakítanunk hosszú távon (és ez nem megy parancsszóra, egyik napról a másikra), amely az egyén és közösség viszonyát teljesen másképpen rajzolja fel, mint amit ma Magyarországon, vagy az egész Kárpát-medencében éppen uralkodóan divatosnak találhatunk, vagy ami Nyugat-Európában is ma még talán többséginek mondható.

 (…)

     Kedves barátaim, amíg mi, magyarok, a magyar nemzeti közösség nem tudja magát ebbe a koordinátarendszerben elhelyezni, addig a népesedési problémákra sem találhatja meg a kielégítő válaszokat.

     Hálás szívvel köszönöm, hogy meghallgattak.
Nyomtatóbarát változat
 
Hírek

A prágai Ady Endre Diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat

Prágai magyarokat tömörítő, Ady Endre nevét viselő diákkör kapta idén a Fiatalok a Polgári Magyarországért díjat, amelyet Mádl Dalma, Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök özvegye és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyújtott át Erdélyi Ágnesnek, a szervezet elnökének.

tovább
Hírek

A Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2017-es felhívása

 A PMA Kuratóriuma közzétette a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díj 2017-es felhívását, melyre a beadási határidő lejárt.

A Polgári Magyarországért Alapítvány Kuratóriuma 2006-ban „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díjat alapított, amely minden évben olyan 35 év alatti személynek, vagy túlnyomórészt 35 év alatti fiatalok közösségének adományozható, aki/akik tudományos, közéleti, művészeti, karitatív, közösségépítő tevékenységével, személyes példamutatásával a jelenen átívelő, túlmutató szellemi, emberi értékeket hoz létre, és tevékenysége jól jellemzi a polgári – keresztény – nemzeti értékközösséget.

tovább
Hírek

Osztie Zoltán kapta a 2016-os Polgári Magyarországért Díjat

Osztie Zoltán kapta az idei – immár tizenkettedik alkalommal odaítélt – Polgári Magyarországért Díjat. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének egykori elnöke  az elismerést Mádl Dalmától, a Polgári Magyarországért Díj első díjazottjától és Balog Zoltántól, a Polgári Magyarországért Alapítvány (PMA) kuratóriumának elnökétől vette át Budapesten, 2016. december 13-án. A díjazottat Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke köszöntötte. 

tovább