PMA webhelyen lett közzétéve (http://szpma.hu/)

Ha megmozdul a föld...Civil kurázsi változó időkben - Prőhle Gergely nagykövet előadása

2004 július 9. - Budapest, Hold utcai templom

Tisztelt Püspük Úr, Tisztelt Elnök Urak, Dohnányi Úr, Kedves Zoltán, nagyon szeretném megköszönni a meghívást, mert azt gondolom, hogy ugye, ezt Balog Zoltántól, de legfőképpen Pláthontól tudjuk, hogy nekem mint az egyetlen hivatalnoknak a jelenlévők közül, vagy az előadók közül, kötelességem oda figyelni arra ami itt ma elhangzik. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy az elmúlt másfél évben én nagyon megtanultam szeretni, becsülni azt az országot, ahol diplomáciai szolgálatomat töltöm. És ezért nagyon szívesen beszélek róla. 2004 július 9. - Budapest, Hold utcai templom

Tisztelt Püspük Úr, Tisztelt Elnök Urak, Dohnányi Úr, Kedves Zoltán, nagyon szeretném megköszönni a meghívást, mert azt gondolom, hogy ugye, ezt Balog Zoltántól, de legfőképpen Pláthontól tudjuk, hogy nekem mint az egyetlen hivatalnoknak a jelenlévők közül, vagy az előadók közül, kötelességem oda figyelni arra ami itt ma elhangzik. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy az elmúlt másfél évben én nagyon megtanultam szeretni, becsülni azt az országot, ahol diplomáciai szolgálatomat töltöm. És ezért nagyon szívesen beszélek róla. Azt gondolom, hogy rengeteg olyan ismeretlen arca, ismeretlen vonatkozása van ennek az országnak, ami a sztereotípiák sűrűjében kicsit, kicsit alámerül. Éppen ezért, ha nehéz is megszólalni egy ilyen személyes tanúságtétel után, mint Deák Istváné volt, kérem engedjék meg, hogy éppen azért, hogy ez  a Svájc iránti lelkesedésem ne ragadjon magával teljes mértékben, én tényleg igyekezzek amennyire csak lehet az írott szöveghez ragaszkodni.

Friedrich Schiller 200 évvel ezelőtt írta meg Tell Vilmos című drámáját. És ezzel diadalútjára indított egy figurát melyről az sem állapítható meg, élt-e valaha vagy sem? Egy biztos. A zsarnokölő íjász alakja a romantika óta viszonyítási pont, egy ország függetlenségének, az egyén szabadságának, és a másokért való áldozatvállalásának a megtestesítője. Schiller azonban nem maradt meg a népi legendákban megszokott kliséknél. Tell alakjában már 200 évvel ezelőtt megragadta a svájci államfilozófia lényegét. Érzelmileg azonosulni egy kisebb közösséggel lehet, egy nagyobb egység esetünkben egy több nemzetiségű államszövetség tagjának lenni azonban nem elsősorban érzelmi kérdés. A magas hegyek között meghúzódó völgyek lakói, évszázadokkal ezelőtt nem tudtak érintkezni egymással. Nem volt lehetséges a kommunikáció. A kis faluközösségek tagjai, komoly egyéni felelősségvállalással, erős szolidaritással tudták csak életben tartani saját közösségüket. A három őskanton szövetsége, noha az ő esetükben azonos nyelvet beszélő emberekről volt szó, nem a nemzeti összetartozás jegyében vált lehetségessé, hanem azért mert az ősapákat racionális okok vezették a szövetségkötésre. A közösséget meg kellett szervezni. 500 éve született Heinricht Bullinger, aki a nagy zürichi reformátort Ulrich Zwingli-t követte a Gross Münster szószékén, ahol 44 éven át szolgált. Az ő tevékenységének köszönhető elsősorban a reformáció konszolidálása, és nemzetközi megerősödése. Bullinger a zürichi városi tanácsnak címzett írásaiban ostorozta a szociális állapotokat. Bibliai alapon tette mérlegre a korabeli politikusok tetteit.    A nagyhatású reformátor eszméi éppen ezért először Zürich város, majd később az egész ország politikai, társadalmi rendszerének sarokköveivé váltak. Bullinger születésének 500. évfordulóján rendezett ünnepségen a zürichi városházán, Móricz  Lauenberger a svájci kormány egyik szocialista tagja, arról beszélt, hogy a teológia és az egyháznak napjainkban, és az emberek együttélésének nélkülözhetetlen eszmei, morális forrásai.

Zürich egyik szintén szocialista városi tanácsosa megkockáztatta a kijelentést, az egyházaknak manapság is átfogó, kritikus értékteremtő és közvetítő, és ezáltal integráló társadalmi szerepük van. Bullinger, mint sok más reformátor társa az újkor hajnalán tudta, hogy az egyre inkább emancipálódó emberekből álló szervezett közösségeknek korszerű hitre van szükségük. Van Bertold Brecht, Galilei élete című drámájának egy jelenete, amikor Galilei azt mondja, hogy „szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége”.  Nos, Hölgyeim és Uraim, Galilei fogalmai szerint, Svájc boldog ország. Hősei a mindennapok hősei, Tell vagy  a nagy reformátorok másképp élnek  a köztudatban, 1944. július 20., vagy 1956 szerepéről. Az ország hosszú ideje a béke és jólét hazája. Ez azonban nem mindig volt így. A belső viszályoktól és a szegénységtől sújtott Svájcot Napóleon még különösebb ellenállás nélkül lerohanhatta. A jelenlegi szövetségi állam 1848-as alapítását megelőzően pedig, még egy rövid polgárháború is sorkerült a szegényebb agrárius és a fejlettebb iparosodott kantonok között. 1848-ban azonban sikerült egy olyan működőképes államalakulatot, rendszert megalkotni, mely hosszútávra biztosította a többnemzetiségű ország békéjét, fejlődését. Az alapító atyák tudták, hogy olyan rendszert kell létrehozni, amely nem engedi meg, hogy az ország közvéleménye a nemzeti hovatartozástól függően szakadjon táborokra. Az ország integritásának a fenntartatása érdekében, az Európában elterjedt többségi demokrácia gyakorlatától eltérően a végrehajtó hatalom, csak széles konszenzuson nyugvó döntéseket hozhat. Ebből eredően minden döntést hosszú egyeztetési folyamat előz meg. A mindenkori nagy koalíción belüli erőviszonyokat, mely persze a végső kompromisszum jellegét is meghatározza, a parlamenti választások során a választók befolyásolhatják ugyan, de ez csak nagyon ritkán igazán szignifikáns választói magatartás preferencia változások esetén vonja maga után a kormány összetételének változását is. Legutóbb 40 év után épp először tavaly került sor arra, hogy a jobboldal a katolikus közép rovására elnyert egy kormánypozíciót. Ezt a működési elvet nevezik egyébként a teológiából jól ismert fogalommal a konkordancia elvének, amit kiegészít a kollegialitás elve. E szerint a testületi döntés megszületése után, senki nem hangoztathatja korábbi álláspontját.   

Az érdekes az, hogy ezt be is szokták tartani. Az ily módon megszülető döntések kerülnek a Parlament elé, mely vagy elfogadja, vagy változtatásra visszaküldi a kormány határozatait. Az országot érintő véglegese döntéseket azonban a Parlament sem hozhat, hiszen azokat népszavazásra lehet, illetve bizonyos esetekben kell bocsátani. Itt válik fontosság az egyén felelőssége, mely az ország ügyeinek közvetlen személyes befolyásolása által újra, és újra felértékelődik. A népszavazás így válik az egyéni érdekérvényesítés és a közösség iránt érzett felelősség látványos és rendszeres, a legkülönbözőbb területekre is kiterjedő aktusává. De hadd soroljak tovább még néhány svájci sajátosságot.

Eredendően a külső behatolás elleni védelmet, ma azonban nem elsősorban a társadalmi kohézió erősítését szolgálja a milícija rendszer, mely a sorkatonai szolgálatot követően, minden hadra fogható férfira, rendszeres kötelezettségeket ró.  A különböző nemzetiségű sorkatonákból álló egységeseket életük végéig egy igen különleges kapcsolat fűzi össze, melynek nyomai olykor még nagy svájci vállalatok vezetőtestületeiben is megmutatkozik. Az otthon tartott korszerű fegyverek, a rendszeres gyakorlatok, ideje korán tudatosítják a fiatalokban a közösség iránti kézzelfogható felelősséget. Katonai szolgálatnak, az ország védelmének tétje, voltaképp Svájc semlegességének fenntartása, amit persze valójában manapság nem veszélyeztet senki.

A semlegesség napjaink nemzetközi politikájában olykor talán már anakronisztikusnak tűnő fogalom. Belpolitikai relevanciáját pedig már maguk a svájciak sem érzik. A XX. század folyamán azonban, már többször bebizonyosodott, hogy Svájc különállása olyan érték, ami  az egész kontinensnek javára válik. Belpolitikailag pedig amiatt volt fontos a semlegesség, hogy a környező országgal kötött esetleges politikai szövetségek által, nehogy megbomoljon az ország féltve őrzött egysége. Nehogy a kontinens nagyhatalmainak szembenállásai nyelvi, nemzetiségi alapon Svájc integritását is megmételyezze. A semlegesség eredendően tehát csupán eszköz volt az ország szuverenitásának és függetlenségének fenntartása érdekében, manapság viszont már a politikai elit konzervatívabb része inkább célnak és programnak tekinti. Egy nemrég elvégzett közvéleménykutatás szerint a svájci polgár számára országa semlegessége a leginkább identitást képző elem, melyben voltaképp a saját egyéni szuverenitásának és döntési szabadságának egy magasabb szintű megjelenését is látja. A svájci állam működésének legfontosabb jelenségeit azért tartottam fontosnak a fentiekben számba venni, hogy világossá váljon, az egyén felelősségvállalása a folytonosság országában egy átgondolt államfilozófia szerves része. Nem csupán lelkület és mentalitás, hanem szervezés kérdése is elsősorban.

Svájcban és persze a jóléti államok többségében is a közéleti felelősségvállalás akkor várható el, és csak akkor várható el véleményem szerint, ha ennek eredménye mindenki számára elérhetővé és tapasztalhatóvá válik. A nagyobb közösséggel való azonosulás képessége attól is függ, hogy képes-e ez a közösség olyan közbiztonságot, életminőséget teremteni – lásd a 10 óra után kidobandó sörös üvegeket – infrastruktúrát fenntartani, mely értékké teszi a közösséghez való tartozást. Svájcban nagy az adózási fegyelem, noha mint közismert, a banktitok, az adóvétségek enyhe büntetési tételei, a jövedelmek elrejtését is lehetővé tenné. Nos kutatások kimutatták, hogy az állam által nyújtott szolgáltatások magas minősége az adózók többségének elég nyomós érv ahhoz, hogy meg se próbálják megszegni a szabályokat.

Azt gondolom, hogy ezek a tények szinte erkölcsi nyomást gyakorolnak a polgárokra. Fizessék meg az adót, becsüljék meg a közvagyont, tartsák be a közösség szabályait, és mindezek által tekintsék értéknek a közösséghez való tartozást. A svájci nemzeti büszkeség tárgya tehát elsősorban a működőképes állam. A gazdasági életben is erőteljesen jelen van a közjó iránti elkötelezettség. A Migro áruházlánc erre talán az egyik legjobb példa, ami leginkább a mi hazai hangya szövetkezetünkre emlékeztet, annál azonban sokkal szerteágazóbb tevékenységet folytat. Nyelviskolája és népfőiskolai hálózata, önköltségi áron terjeszti a tudást. Ottlik Dutweiller a hálózat alapítója, Max Weber által pontosan leírt protestáns etika jegyében a gazdasági életet nem akarta elválasztani a társadalmi élettől, és a kultúrától. A Migro filozófiája szerint a megtermelt hasznot, olyan az egész társadalom számára hasznos tevékenységekbe fekteti, amelyek aztán tudatosabb minőségi fogyasztásra ösztönzik a polgárokat. Figyelemreméltó a nagyhagyományú svájci kereskedőházak elkötelezettsége a hazai termékek iránt. Amit jelentős mértékű fogyasztói patriotizmus is lehetővé és gazdaságossá tesz, olykor bizony a világpiaci jóval magasabb árak ellenére. Szintén a protestáns hagyomány továbbélése mutatja a az igazságosság, a méltányosság folytonos jelenléte a közbeszédben.  Svájcban lényegesen többet jelent a törvény előtti egyenlőségnél, mint általában ezen Európa szerte  értenek. A politikusok esetében ez abban is kifejeződik, hogy semmiféle kiváltságot, előjogot, hatalmi jelvényt nem élveznek. A berni pályaudvaron gyakorta találkozhat az utazó a svájci kormány tagjaival, akár magával az elnökkel is, aki barátságosan fogadja a szembejövő nagykövetek köszöntését. És lehet, hogy azért teszi ezt, mert az elnöki megbízatás amúgy is csupán egy évre szól. Így igazából esély sincs a személyes hatalom kiépítésére. Az e világi hiearchia háttérbe állítása felértékeli a közembert. Öntudatosabbá és kezdeményezővé, emancipáltabbá teszi, hogy egy már korábban használt fogalomhoz visszatérjek. A nagyszámú jómódú polgár inkább rejtegeti vagyonát. A Mercedes gyár sehol nem ad el annyi szerény külsejű, ám minden luxussal felszerelt autót , mint Svájcban. Ezt persze akár farizeus viselkedésnek is tekinthetnénk, ugyanakkor magánemberek alapítványai tartják fenn a legtöbb kulturális intézményt. Egyes becslések szerint, - mert, hogy itt is a rejtőzködés a legfőbb szempont - a humanitárius célokra kiadott pénz, vetekszik az ENSZ ez irányú kiadásaival.  A közelmúltban nagy vita bontakozott ki a csillagászati menedzser fizetések jogosságáról. Többen felvetették a kérdést, hogy vajon egy részvénytársaság ügyvezetője visel-e annyival nagyobb felelősséget a vállalatánál, mint amivel nagyobb a fizetése egy kormány tisztviselőénél. Az ezzel kapcsolatos diskurzusban, persze különösen számunkra az – az érdekes, hogy-e kérdésen senki sem háborodik fel Svájcban, senki sem félti a szabad piacgazdaságot, még csak okulizmust sem emleget. Már csak azért sem teheti, mert ugye 30 évvel ezelőtt, -és ezek a példák élénken élnek a svájci nép emlékezetében, hiszen 30 év semmi -, 30 évvel ezelőtt az akkor a legnagyobb bank vezetőjének pontosan annyi volt a fizetése minden egyéb juttatással együtt, mint egy kormánytagnak.

Svájc tehát alapvetően egy konzervatív, ám távolról sem tekintélyelvű ország. Az eddig elhangzottak csak azt hiszem erősítették az alpesi országról világszerte kialakult pozitív sztereotípiákat. A kép persze nem ennyire idilli. A svájci gazdaság növekedése pl. az elmúlt 10 évben ¼-e volt az osztrákénak. Az országban egyre rosszabbak a bűnözési mutatók, a globalizációs hatások csak alig érvényesülnek kevésbé, mint Nyugat-Európa más országaiban. A demográfiai mutatók szintén hasonlóan rossz tendenciákat mutatnak, mint szerte a kontinensen. Legendás vállalatok mennek tönkre, pl. valószínűleg mindannyiunk általunk ismert legendás Swissair csődje az egész országot megrázta, és a hagyományos parasztgazdaságok is csak az óriási Európai Uniós haladó szubvenciókkal tudnak életben maradni. Immáron 20% fölötti a bevándorlók aránya, ami megfelel ugyan az ország hagyományosan befogadó, a humanitárius segítség iránt elkötelezett önképének, de kezd túlzott terheket róni a svájci társadalomra. Az ország persze jelenthetem, a fenti problémáktól függetlenül továbbra is jól működik. De egyre több tanulmány, előadás fürkészi a jövőt, teszi fel a legtöbb jóléti államban aktuális kérdést. Meddig feszíthető még a szociális háló? Meddig képes még az ország megtartani a legendás svájci életminőséget? Milyen bel- és külpolitikai lépések szükségesek ahhoz, hogy Svájc megtarthassa ugyan hagyományos értékeit, de ne veszítsen nemzetközi versenyképességéből sem. A megoldási javaslatok legtöbbjében, a eigenverantwortung, az  egyéni felelősség vállalás, és a selbsverantworuntung, vagyis az önfelelősség fogalma talán mondhatjuk azt, hogy a civil kurázsi békebeli szinonimái dominálnak. Míg korábban ezek leginkább csak a liberális oldal kedvelt kifejezései voltak, manapság mind a konzervatív, mind a szociáldemokrata politikusok gyakran élnek vele. Új évi köszöntőjében maga a szociáldemokrata német kancellár adta ki a jelszót több személyes felelősség vállalásra. Önmagáért beszél persze, hogy ezzel a saját táborában sem aratott túl nagy sikert, úgyhogy azt gondolom, hogy oda jutott a német szociáldemokrácia, ha Orbán Viktor tényleg kedvet kap, hogy Németországban szociáldemokrata legyen, akkor lehet, hogy kapva kapnának rajta.

A felszólítás, hogy az államra való hagyatkozás helyett mindenki vegye kezébe sorsának alakítását, amint erre már korábban is utaltam, a svájci közgondolkodásnak ez nem idegen. Míg mi Európa vérzivataros felén inkább ahhoz vagyunk szokva, ahogy ezt Deák Istvántól is hallottuk, hogy a hatalom ellen mutassunk civil kurázsit, Svájcban a közhatalom akadálymentes érvényesülésért vállalat egyéni felelősség a civil kurázsi alap esete. A hagyományos közösségek felbomlását illetően, ami minden hagyomány tisztelet mellett persze az alpesi országra is jellemző, kockázatos úgy egyéni felelősség vállalást elvárni, hogy ne definiáljuk azokat a konszenzusos, vagy annak szánt értékeket, amelyek a felelősség tartalmát adhatják. Tehát nem lehet egyszerűen csak felelősség vállalást követelni, ha nem határozzuk meg valamilyen módon a zsinórmértéket.

Távol álljon persze tőlem, hogy mai délelőttön jóléti programot fogalmazzak meg a jóléti állam reformjára, de engedjék meg, hogy az egyéni felelősség vállaláshoz Svájcban szükséges, leggyakrabban említett pontokat mégis felsoroljam illusztrálva 1-1 aktuális példával. Ahhoz, hogy valaki - és itt azt gondolom, hogy kísértetiesen egybe függ hangzani a mondanivalóm Klaus von Dohnanyiéval - , akár önmagáért, akár másokért felelősséget tudjon vállalni, rendelkeznie kell a megfelelő képzettséggel, amihez megfelelő oktatási rendszerre van szükség. A Pizza tanulmány a svájci közvéleményt is felrázta, az ifjúság életmód kutatásának a svájci szociológusok körében konjunktúrája lett. A vizsgálatok tanulságai egymás után kerülnek a parlament napirendjére. A könnyű drogok legalizálására korábban hozott, több oldalról - egyébként persze természetesen a hazulról is - ismert érvekkel is megtámogatott döntés, pl. az utóbbi időben egyre gyakrabban megkérdőjeleződik. Az érv egyszerű. Kinek jó az, ha a kamasz gyerek ugyan nem sért törvényt, de bambán bámul maga elé az iskolában és teljesen kezelhetetlen.  Itt hadd fűzzek egy megjegyzést a mondottakhoz. Természetes tisztában vagyok vele, hogy az ügy nem ennyire egyszerű, különös tekintettel a jelenlévő Topolánszky Ákos barátunkra, de azt gondolom, hogy egy elég fontos jelenségről van szó. Egy legfrissebb jelentés szerint Svájc mai lakosságának 33%-a nem Svájcban született. A humanitáriusi segítség és az idegenek befogadása, mint mondtam az ország egyik legnemesebb hagyománya melynek továbbélését, persze senki nem akarja akadályozni. Ugyanakkor a társadalmi béke megtartása érdekében egyre inkább konszenzust élvez az a követelés, hogy legyen valamiféle kulturális viselkedésbeli kánon, ami igazodik a svájci hagyományokhoz, de nem hátráltatja a kulturális sokszínűség virágzását. 2001. szeptember 11-ét követően persze belbiztonsági megfontolásból is felerősödtek ezek a hangok. Az egyéni felelősség vállaláshoz megfelelő anyagi alapok is kellenek. Hatékony munka, megfelelő anyagi elismerés. Az elmúlt hónapokban nagy feltűnést keltett egy tanulmány mely Max Weber, a Protestáns etika és kapitalizmus szelleme c. műve megjelenésének 100. évfordulója alkalmából látott napvilágot. A cikk azt vizsgálja, hogy milyen összefüggés van az amerikai gazdaság teljesítőképessége és a protestáns felekezetek ottani elterjedése között. Valamint azt, hogy a szekularizáció foka az eredendően protestáns többségű európai országokban milyen összefüggésben áll az adott ország gazdasági teljesítő képességével. Az eredmény láttán, talán még egy doktréner ateista politikus is csak egyetlen tanulságot vonhat le.  A mindenhol érvényes ciklikus változásokat persze leszámítva, a protestáns vallásossággal egyenesen arányos a gazdaság teljesítő képessége. Ez a vizsgálat persze egy szempontot vizsgált és egy tendenciát jelez. Itt szeretném megjegyezni, tekintettel a jelenlévő katolikusokra, hogy az én állandó példálózásom a protestáns etikával, nem azt jelenti, hogy Svájcban csak protestánsok lennének. Ma a bevándorlások révén az országban 50-50 % durván a protestánsok aránya. És persze ez sok mindenre kihat.

De akkor, amikor a svájci állam működésének ezek az alapvető tulajdonságai kialakultak, akkor alig voltak többen a katolikusok, mint amennyit a Vatikánba testőrnek lehetett küldeni. Tehát ily módon azt gondolom, hogy jogosan beszélek protestáns hagyományukról, és tekintettel arra is, hogy itt a személyesség is fontos hadd áruljam el, ha már lépcsőugrásról volt szó, mi is játszunk ilyet otthon az én kislányaimmal, és most, hogy én távol vagyok, feltételezem, hogy az én katolikus feleségem ma a kilencedik hónapban biztos, hogy ugyan úgy elkapja őket a lépcsőn mint a protestáns apjuk. Valószínűleg ha fiunk születik, aki ugye evangélikus lesz, ugyanúgy el fogja kapni, valószínűleg az ökuménia jegyében. A jóléti állam reformjával a nyugati társadalmak jövőjével foglalkozó tanulmányok érvei közül most csak néhány példát emeltem ki, de a tendencia általános. Nem egyházi periodikák, rendpárti konzervatív röplapok, hanem tudományos folyóiratok, adott esetben baloldali liberális napilapok cikkeznek egyre gyakrabban a korábban anakronisztikusnak, a liberális állam eszméjétől idegennek, avíttnak bélyegzett gondolatok erkölcsi alapvetések gyakorlati hasznáról. Kérdés, hogy ez a tendencia érvényesülni fog-e, inkább azt mondanám mikor fog érvényesülni a közgondolkodásban, mikor lesz képes mérsékelni azt az ádáz vitát, ami a fecsegő politikai felszínen az ú.n. klerikális társadalom tárgykörében folyik. Ha végig tekintünk csak a ma délelőtt említett történelmi szereplőkön 1944. július 20.-ának többségében középnemeseink, diplomatáink, hivatalnokain, 1956. október 23.-ának református Bibó Istvánján, vagy esetleg a róla elnevezett kollégium 89-es lakóin, egy részükön, a Regnum Marianum szervezőin, vagy az évszázadokon keresztül kialakult Svájci államrendszeren, akkor talán a korábban említett svájci szociálpolitikusokkal együtt megkockáztathatjuk a kijelentést.

A liberális jogállam és a hitvalló kereszténység korántsem ellenségei vagy ellentétjei egymásnak csupán fogantatásukban térnek el, de evilági céljaikat tekintve nagyon is hasonló. Azt hiszem így gondolták ezt azok a svájciak is, akik annak idején ezt a templomot néhány lépésre a Parlamenttől felépítették és azok is így gondolják, aki az elmúlt években tettek valamit, azért, hogy az épület jelmezraktárból ismét templommá alakuljon. Ez a hasonlóság akár bizakodóvá is tehet minket, a folytonosság országának címére egy jó ideig aligha pályázhatunk, de a személyes felelősség vállalás és a jól működő állam találkozása egyszer talán nálunk is megvalósul. Ahhoz, hogy erre nap mint nap emlékezni tudjunk, ajánlom Önöknek, hogy minél többet játszanak magyar kártyán, mert a magyar kártya figurái közismerten Schiller Tell Vilmosának hősei. Köszönöm a figyelmet.

Polgári Magyarországért Alapítvány, 2009.


Forrás webcím (letöltve: 2019.10.19 - 22:51): http://szpma.hu/hir/77-HamegmozdulafoldCivilkurazsivaltozoidokbenProhleGergelynagykoveteloadasa.html