PMA webhelyen lett közzétéve (http://szpma.hu/)

Ha megmozdul a föld...Civil kurázsi változó időkben - Orbán Viktor beszéde (részletek)

2004 július 9. - Budapest, Hold utcai templom

(…) Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, hadd haladjak kicsit rendszertelenül, de továbbra is a megjegyzések útján. Beszélt a professzor úr előttünk arról, hogy tekintettel arra, hogy az utóbbi századokban sem változott meg jelentősen az ember antropológiai struktúrája, ezért minden ilyen „homo szovjetikuszt” építeni akaró új ember felnevelésére tett kísérlet kudarcra van ítélve. Ami valószínűleg igaz, hiszen ez az emberfajta nem jött létre. De nem hatástalan a kísérlet, mert ha az új emberfajta nem is tehető, nem is hozható létre, de az állam általi erőszakos átnevelés, és más eszközök útján egy dolog azonban elérhető, hogy az ember hagyományos antropológiai struktúrája viszont lerombolható. 2004 július 9. - Budapest, Hold utcai templom

(…) Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, hadd haladjak kicsit rendszertelenül, de továbbra is a megjegyzések útján. Beszélt a professzor úr előttünk arról, hogy tekintettel arra, hogy az utóbbi századokban sem változott meg jelentősen az ember antropológiai struktúrája, ezért minden ilyen „homo szovjetikuszt” építeni akaró új ember felnevelésére tett kísérlet kudarcra van ítélve. Ami valószínűleg igaz, hiszen ez az emberfajta nem jött létre. De nem hatástalan a kísérlet, mert ha az új emberfajta nem is tehető, nem is hozható létre, de az állam általi erőszakos átnevelés, és más eszközök útján egy dolog azonban elérhető, hogy az ember hagyományos antropológiai struktúrája viszont lerombolható. Tehát homo szovjetikuszt ugyan nem tudunk fölépíteni, de azt, ami korábban voltunk azt el tudjuk veszíteni. És ez elénk hozza azt a kérdést, hogy egy vajon lerombolt struktúrájú antropológiai lényből mint mi vagyunk, van-e út visszafelé? Vissza épülhet-e a lerombolt struktúra? S tekintettel az életkoromra nem érzem magam felhatalmazva, hogy erre a kérdésre választ adjak, majd talán 15-20 esztendő múlva megkísérelhetjük a magyar rendszerváltoztatás tanulságainak kifejezetten pszichologizáló tanulságainak fényében megadni a választ erre a kérdésre.

(…)

… és végezetül, hogy miért is gondoltam azt, hogy kedvet kaphat az ember arra, hogy Németországban szociáldemokrata legyen, az az a fejtegetés volt, amelyet előadása második felében, illetve végén hallhattunk a professzor úrnak. Amikor arról beszélt, hogy mi az állam szerepe, mi lehet a jövőben az állam szerepe, és mi lehet az individuum felelőssége? És használta az a kifejezést, hogy az individuum önfelelőssége, hogy ennek a szerepe és jelentősége föl fog értékelődni a jövőben, hiszen a tégy így, tégy úgy típusú utasítások világa a múlté. S ebben egyetérthetünk. A probléma nagyobb annál, mint első pillantásra tűnik, hiszen az egyén önfelelősségének, a nevelés problémájának, amelyet szintén érintett befejező gondolataiban, meg kell küzdenie egy világdivattal, amelyet iszonyatosan hatékony eszközök közvetítenek felénk felnőttek felé is, de a fiatalok, a gyermekeink felé is.

Ez a világdivat, ez éppen arról szól, hogy a morális mérlegelés már nem tartozik a jövőben becsülendő emberi viselkedés elemei közé. Hogy a morális mérlegelés, és a felelős gondolkodás az olyasmi, ami a múlthoz tartozik. Tehát nekünk az ilyen természetű előadásainkkal nem egyszerűen csak ki kell fejeznünk amit gondolunk, hanem egyúttal egy,  az egész világban talán erősödni tűnő világdivatnak is hadat kell üzenni, és egy kicsit talán  ez a helyzet értelmet ad annak a  paradigmaszerű kifejezésnek, hogy vissza a jövőbe. A mai előadáson sem történik más, minthogy vissza a jövőbe jelszóval próbálunk válaszokat találni az előttünk álló kérdésekre.

(…)

Azt kell mondanom, hogy egy kormányprogram gerincét adó fölismeréssel lehettünk gazdagabbak előadásának utolsó részének segítségével, amikor azt mondta, hogy az államnak az a dolga a modern világban, hogy a felelősséget helyesen szervezze. Hogy mindenki azt a felelősséget viselje, és viselhesse, ami adekvát a helyzetével. Tán ez egy olyan megfogalmazás, amelyen érdemes hosszabbtávon is gondolkozni., és talán valakiknek érdemes lesz majd az egész magyar államszervezet működését egy ilyen vizsgálatnak alávetni, hogy vajon oda helyezzük-e a kormányzati munka, vagy oda helyeztük-e akár a mi időnkben  a kormányzati munka segítségével a felelősséget, ahova kell. Egyáltalán gondolkodtunk-e az ügyek intézésén túl arról, hogy egy kormányzatnak nem csak az a dolga, hogy ügyeket intézzen, hanem az is, hogy az élhető emberi élet kialakítása segítése jegyében megpróbálja a felelősséget oda terelni, ahol van. Hiszen a túl nagy felelősség agyonnyom bennünket.

Ahol pedig nincs rajtunk felelősség, ott elszakadunk a földtől és mindenfajta buta, sőt időnként veszélyes dolgokat fogunk cselekedni. A megfelelő súlyú felelősség tart bennünket a földön. És valószínűleg, mint a filozófiai megjegyzéseiből professzor úrnak következett, ez tesz bennünket igazán emberré és akadályoz meg abban, hogy kétségkívül meglévő állatias természetű genetikai meghatározásaink fölszínre tudjanak törni.

(…)

Elmúlt 15 esztendő, talán ez elégséges távlatot ad ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: Valóban mi alakítottuk azt, ami történt? Valóban benne voltunk? Történt-e bármi is másként azért, mert mi személyesen részt vettünk az eseményekben?  Nos, a mai nap ezekkel a kérdésekkel is szembesít bennünket.

Ha valaki előveszi a Magyarországon egyébként közkedvelt ” Az amerikai demokrácia” címet viselő Tocqueville-i munkát, akkor ott a szerző egy kurta fejezetet szentel, a történeti fölfogásnak, a történetíróknak. Egy látványos okfejtéssel egymás mellé állítja az ún. „arisztokratikus történetírói századokat” és a „demokratikus történetírói századokat”, és a következő megállapítást teszi, ezt most idézni fogom: „Az arisztokratikus századokban működő történetírók rendszerint bizonyos emberek egyéni akaratával és hangulatával magyaráznak minden eseményt, és örömest összefüggésbe hozzák egy forradalom legjelentéktelenebb véletleneit a legjelentősebbekkel. Éles elmével felfedik a legapróbb okokat, s figyelmüket olykor elkerülik a legnagyobbak. A demokratikus századok történetíróinál homlokegyenest más tendencia figyelhető meg (…) nagy okokat vetítenek valamely apró, sajátos tény mögé is.”

Nos, ezt azért idéztem be itt Önök előtt, mert úgy vélem, a civil kurázsi taglalásakor nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy egyáltalán mi lehet az egyén szerepe, és súlya a modern társadalmakban?

(…)

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Azt hiszem tehát, hogy abban egyetérthetünk ezzel a zseniális gondolkodóval, hogy noha a mai történelem cselekvésének, történelmi cselekvésnek okai végtelenebbül változatosak, sokkal rejtettebbek, összetettebbek, kevésbé erőteljesek, következésképpen sokkal nehezebben nyomon követhetők, mint a régi arisztokratikus időkben voltak. Az egyének azonban korunkban is jelentős sorsfordító szereppel bírhatnak egy nemzet, vagy akár egy nagyobb közösség történelmében. Tehát történelmi pillanatokban, igenis az egyéni döntésnek, az egyéni felelősségvállalásnak, a személyes kurázsinak mással ki nem váltható súlya és jelentősége lehet. Ezért elutasíthatjuk talán közösen az a vélekedést, melyek szerint a társadalmak valamiféle természettudományos rend szerint haladnak előre, függetlenül az adott korban élő emberek akaratától.

Nos, ezek után térjünk rá, ha ebben egyet tudunk érteni, van értelme beszélni arról, hogy a civil kurázsi játszott-e bármilyen szerepet a rendszerváltoztatásban. És ezek után nézzük ezt a kérdést. Lehet, hogy sokakat meglep az állításom, de én úgy vélem, hogy Magyarországon az emberek többsége, nem állítom, hogy mindenki, de az emberek nagy többsége, valamilyen formában részese és alakítója volt a rendszerváltoztatásnak. Minden szavazópolgár tett valamit annak érdekében, már aki élt később ezzel a döntési lehetőségével, hogy ez az ország lekerüljön arról a sínről, amelyen a szerelvények láthatóan holtvágányra döcögtek. Ezt nevezhetjük rendszerváltoztató akaratnak, amelyből az 1990-es választások előtt, de legkésőbb az első szabad választás pillanatában az embereknek a többsége, ha más hogy nem is, de egy vokssal kivette a részét.

(…)

Tisztelt hölgyeim és uraim, Európa keleti térfelét a negyven év szocialista zsákutcája rendkívüli mértékben visszavetette fejlődésében. 40 év hosszú idő, de még is megőriztük az eszményeinket. S tudtuk azt is, hogy 40 év után milyen útra kell lépnünk, ha majd a megszállás ideje elmúlik. Nos, hogy ez a képességünk megmaradt ebben rendkívüli szerepe van az elmúlt 40 év mozgalmainak, tömeges megmozdulásainak. (…) Mert kedves barátaim, talán ki dönthetné el, hogy ha nem létezett volna a polgárok szabadsága ’56, vagy ’68, vagy 1980 Magyarországon, az akkori Csehszlovákiában, és Lengyelországban, ha nem lett volna jelen ezekben az országokban a diktatúra legnehezebb időszakában is a civil kurázsi, ha nem adtak volna időről időre jelzést ezek a megszállt országok arról, hogy nem kérnek a megszállásból, és a zsarnokságból, akkor vajon nem olvadtunk volna-e bele mindannyian nyom nélkül egy nagy ázsiai birodalomba? S akkor talán ma egy porfelhő lehetnénk a történelem országútján. De nem így történt, és, hogy ez nem így történt arra a válasz valószínűleg a civil kurázsi fontosságában adható meg. Ugyanakkor a civil kurázsi és a bátorság kérdése Magyarországon nehéz ügy. Engedjék meg, hogy erről is szóljak néhány szót.

Bátorság, hősiesség, és civil kurázsi. Ugyanis a közép-európai térség országainak polgárai pontosan tudták, hogy mit kockáztatnak a lázadással. A kiontott vér, és a kiszabott börtönévek eligazítottak ez ügyben bennünket, egész Közép-Európában. És azt is tudtuk, hogy a nyugat minden biztatása rendre semmibe szokott foszlani. Amikor a nyugatnak kéne cselekedni, akkor ez nem történik meg. És egy egész közép-európai térség több országának börtönnyi csendjében sokszor eszünkbe juthatott az a bölcsesség, hogy könnyű ott vitéznek lenni, ahol nincs ellenség. (…)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egy ország fölvirágoztatásához tartós változásokra, ahhoz pedig időre van szükség. Szent István király vagy Mátyás király még évtizedeken át formálhatta az ország sorsának alakulását. Demokráciákban azonban az idő lerövidül. Ezért a demokráciában minden előre vivő, és tartós változás természetes forrása és tartozéka a bátorság. Diktatúrában azonban a bátrakból mártírok lesznek. És ezért a civil kurázsi nem egyszerűen bátorságot jelent Közép-Európában, hanem olyanfajta bátorságot, hogy az ember mégsem válik közben mártírrá.  Ez a közép-európai, ha úgy tetszik magyar definíciója a civil kurázsinak. (…)

Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, természetesen a tárgyalóasztalnál mindig két fél ül. Ez így volt a rendszerváltoztató kerekasztal tárgyalásoknál is. Amikor 1989-ben az ellenzéki pártok, az akkori ellenzéki pártok, az állampárt képviselőivel asztalhoz ültek, a céljaik ugyan eltértek, de volt egy közös érdekük: az, hogy ne omoljon vér, és ne törjön ki a forradalmi erőszak az országban. Ezt utólag lehet vitatni, hogy jó döntés volt-e, vagy sem, de nem ezért jöttünk össze, hogy ezt megtegyük. Egyébként sem az ország nagy nyilvánossága alkalmas e nehéz kérdés megvitatására. Én csak azt a tényt szeretném leszögezni, anélkül hogy ítéletet mondanék e döntés helyessége, vagy helytelensége felől, hogy akkor, egyetértés volt. Mindenki félt. Nem is annyira a másiktól, hanem attól, hogy olyan folyamatok indulnak el, amelyek kiszabadulnak a normális civilizált élet korlátai közül, és vérontásba, erőszakos cselekményekbe sodorhatnak mindannyiunkat. Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a békés átrendeződés természetesen nem volt olyan békés, mint amilyennek ma sokan láttatni akarják. Csak nem volt véres.

A tárgyalások célja azért nem egyezett, tehát békétlenség volt a tárgyalásokon, a legnyíltabb békétlenség. A tárgyalások célja azért nem egyezett, mert az egyik fél a pártállam lebontásában volt érdekelt, a másik pedig a bontási anyag ügyes hasznosításában, és eladásában. Az akkori ellenzék a körvonalazatlan jövőről gondolkodott, az állampárt pedig a nagyon is kézzelfogható és elvihető jelenről.

(…)

Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Van itt még valami, amivel foglalkozni kell. Ugyanis a civil kurázsi, amit bevetettük ’89, ’90-ben, sőt amelyet ’56 után folyamatosan próbált alkalmazni a túlélés érdekében a magyar polgárok tekintélyes része. Amikor elérte a célját, vagyis beköszöntött a szabadság, akkor nem egy olyan világot kapott cserébe, amelyről álmodott. És ez egy sajátos fénybe, fénytörésbe hozza a civil kurázsi értékét is. Hiszen a szabadság beköszöntével nem köszöntött ránk jólét, sőt az egyre kisléptékben, de javulni képes élet reménye is nagyon sok ember számára egyre inkább távolodni látszott. Nagyon keveseknek jelentett a valóságos gazdasági élet, a személyes életük szempontjából igazi lehetőséget a rendszerváltoztatás. Nagyon sok ember számára nem lehetőséget, hanem az addig meg volt, olyan amilyen, de addig meg volt biztonság elvesztését, és eddig ismeretlen újabb és újabb gondokkal való szembesülés kényszerét hozta magával. Ezt hozta Magyarországra a civil kurázsi, Tisztelt Hölgyeim is Uraim, ezt hozta Magyarországra a szabadság.  Sokan kedvüket vesztették attól, hogy míg elvileg mindenki előtt nyitva állnak a lehetőségek, az igazság az, a rideg szociológiai valóság az, hogy valóságos új élet lehetőségek csak nagyon kevesek előtt nyíltak meg. (…) Nem érdemes ugyanúgy gondolkodnunk a civil kurázsiról, mely a szabadság kivívásához kellett, mint a látszólag, mert a nevében ugyanolyan tulajdonságról beszélünk, civil kurázsiról, amelyre a rendszerváltoztatás után volt szükség. És erről a fajta civil kurázsiról, amelyre 1990 után volt szüksége a magyaroknak, nagyon kevés szó esik. Már pedig a rendszerváltoztatás utáni évtizedben még az újra elképzelt élethez is sok bátorság kellett. Más munkahelyeket kellett keresni. Új szakmát kellett felnőtt fejjel tanulni. Olyan képességeket kellett elsajátítani, amiről azt hittük, hogy elég lesz ha a gyerekeink fogják megtanulni, elég ha csak a számítógépekre gondolunk. Új munkahelyek, új készségek, új szakmák megtanulása. Ehhez bizony civil kurázsi, és nagy, nagy bátorság kell. Ahhoz, hogy az ember ne az államtól várjon segélyeket, és azt mondja, hogy a rendszerváltoztatás vesztese vagyok, tehát te állam tarts el, segítsél, sőt legalább részben teljesítsd a rendszerváltozatás kori gazdasági álmaimat. Hogy ne ezt tegye valaki, ehelyett maga változtasson, tudást, szakmát, munkahelyet, na ehhez nagy, nagy, civil bátorság, civil kurázsi kell.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, és akkor most egy harmadik értelméről is szeretnék beszélni a civil kurázsinak. Ami talán nem hosszabb életű, mint két esztendő. Gandhi egyszer azt mondta hívei hatalmas táborának. Idézem Őt: „Mi magunk legyünk az a változás, amit látni szeretnénk a világban!” Nos Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a rendszerváltoztatás után rádöbbenhetünk tán egy, a kommunista világ után egy teljesen értelmetlennek tűnő gondolat valóságos súlyára és igazságára. Amikor a polgári köröket megalakítottuk, akkor egész egyszerűen a bennünket körülvevő világ otthonosabbá tételét tűztük ki célul. A szabadság kis köreit akartuk létre hozni, a szabadság világában. Ezek, a szabadság kis körei, mind-mind annak a változásnak a hordozói, amelyet mi mindannyian látni szeretnénk i a világban. Csak a változást nem fölülről, a kormányzati döntésektől várjuk, hanem ahogyan Gandhi tanácsolta, mi magunk akarunk lenni az a változás, amit látni szeretnénk a világban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy végezetül még egyetlen gondolatot osszak meg Önökkel. Civil kurázsi és nagy politika, pártpolitika összefüggése. Meggyőződésem, hogy ma olyan esztendőket élünk, anélkül, hogy aktuálpolitikai síkra szeretném leszállítani ennek a beszélgetésnek a igényességét, tehát olyan világban élünk ma, hogy a nagy politikában, és a hagyományos pártpolitikában sem föltétlenül az a legfontosabb, mint amit az  ember gondolna. Nem föltétlenül a kormányzati munka kontrollálása, mint ahogy azt a hagyományos értelemben magukat meghatározó politikusok vélik. Olyan időket élünk ma ismét Magyarországon, amikor, ha tetszik nekünk ez, ha nem, olyan időket élünk, hogy amikor valaki szóvá teszi amivel nem ért egyet, amit nem lát helyesnek, akkor előfordulhat, hogy bíróság elé citálják.  Előfordulhat, hogy lejáratják, hogy meghurcolják, és kirúgják az állásából. Előfordulhat, sőt szinte bizonyosan előfordul, hogy sajtótámadás kereszttűzébe helyezik. Szóval manapság azért Magyarországon, lássuk be, gyalázatos dolgok történhetnek és történnek is emberekkel, akik vállalják a fő divatiránytól való eltérő véleményüket. Aki nem úgy gondolkodik, mint a kormány, meg a kormány holdudvara, meg az őket kiszolgáló értelmiségiek, meg a médiaemberek, nos az ilyen emberek ma bizony sokat szenvednek Magyarországon. És ezzel a ténnyel és jelenséggel szemben, most nem pártpolitikai küzdelemre van szükség, hanem úgy, ahogyan 1988, 1989, 1990-ban tettük, ismét civilekre, és civil bátorságra van szükség. És még a pártpolitikai szerepet vállalóknak is sokkal inkább civilként, a civil kurázsi támogatóiként érdemes viselkedniük, így nekünk magunknak is.

(…)

Ezért mondom azt, hogy a mai értelme a civil kurázsinak rendkívül fontos, a polgári értékek védelmét jelenti, és azok melletti kiállás szerintem ma Magyarországon becsületbeli ügynek is tekinthető. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindössze két év alatt születtek meg azok a polgári körök, amelyek Közép–Európa legerősebb közéleti mozgalmát hozták létre, a polgári körök mozgalmát. Nem tudom elválasztani elemzésben sem, a fejemben sem, a polgári körök megalakulását, és annak a Magyarországon teljesen ismeretlen alkotmányos eszköznek, a Nemzeti Petíciónak a sikerét, amelyet több mint 1.200.000 ember támogatott és aláírt, személyes adataival vállalta a véleményét. Ez a legnagyobb dolog, ami az elmúlt esztendők során szerintem velünk történt. Kormányok jönnek, kormányok mennek. A legnagyobb dolog azonban ez, a polgári körök, az abból kisarjadó civil kurázsi, és civil mozgolódás, mert ez azt jelzi, hogy jó esély van arra, hogy legyőzzük a múlt árnyait, sőt az is lehet, csak még nem látjuk, hogy ez a mondat már múlt időben érvényes. Hogy már legyőztük a múlt árnyait, csak ez még nem nyilvánvaló a társadalmi élet minden metszetében. Meggyőződésem, hogy mindaz, amiről beszéltem a legutóbbi két év fejleményeiből azt bizonyítja, hogy a civil kurázsi erősebbnek bizonyult az emberek lelkében, mint a rossz emlékek hatalma. Természetesen minden nép tévedhet. Minden nép hozhat rossz döntéseket, juthat zsákutcába. A civil kurázsi, a civil bátorság éppen ezért talán nem is más egy nemzet életében, mint az újra kezdés bátorsága. És nekünk magyaroknak ebből az elmúlt néhány évtizedben jó iskola adatott meg. Minden okunk megvan arra, hogy bízzunk abban, hogy a civil kurázsi jegyében ismét velünk marad, ismét megmutatja az erejét az újrakezdés bátorsága. Hiszen a civil kurázsi, és végül is ez a mondandóm lényeg, a civil kurázsi végül is nem más, belső parancs. Annak az erős hite, hogy az életünk végül is rajtunk múlik. Hálás szívvel köszönöm, hogy meghallgattak.

Polgári Magyarországért Alapítvány, 2009.


Forrás webcím (letöltve: 2019.10.17 - 00:44): http://szpma.hu/hir/78-HamegmozdulafoldCivilkurazsivaltozoidokbenOrbanViktorbeszedereszletek.html