PMA webhelyen lett közzétéve (http://szpma.hu/)

Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Lőrincz Csaba előadása

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

A Kárpát-medencei migráció
 
A programban a Kárpát-medencei migráció szerepel, de én nem egészen erről szeretnék beszélni, hanem a Kárpát-medencei migrációs politikáról. Mégpedig Magyarország migrációs politikájáról, a Kárpát-medencére összpontosítva a figyelmet.

 Nem vagyok a migráció szakembere, nem vállalom, hogy migrációs adatokkal, azok elemzésével hozakodjak elő, noha erre az előadásra készülve megpróbáltam utána nézni néhány, idevonatkozó adatnak és elemzésnek. Ami különösen érdekelt, és érdekel, az a Kárpát-medencei magyarokra vonatkozó migrációs trendek. Be kell vallanom, eléggé nehezen akadtam ilyen információkra, és nem tudom, hogy amit találtam, mennyire tekinthető megbízhatónak. A választ erre az utóbbi kérdésre, és egyáltalán: a migráció kérdéseire minden bizonnyal megadják e konferencia tudós szakértői. És itt csupán arra szorítkoznék, hogy néhány észrevétellel álljak elő a migrációs politikára, vagy úgy is mondhatnám, hogy egy lehetséges migrációs politikára vonatkozóan – természetesen Magyarország részéről.

     Nem veszem arra sem a bátorságot, hogy egy összefüggő rendszerbe foglaljam ezeket az észrevételeket, de 15 évnyi, a határon túli magyar kérdéssel való, többé-kevésbé rendszeres foglalatoskodás után kikristályosodott számomra néhány kérdés. Ezeket osztanám meg most Önökkel.

    

Alaptételként mindenekelőtt leszögezném – erről a mai nap folyamán már szó volt –, hogy nem fogadom el a migrációs politikában sem azt a tételt, hogy a történelem írja önmagát. Attól, hogy egy rendkívül összetett kérdéskomplexumról van szó, amikor migrációról beszélünk, még nem következik, hogy megfelelően megjelenített, artikulált politikai akarattal ne lehetne beavatkozni a migrációs folyamatok terelésébe, alakításába. Márpedig, meglátásom szerint, Magyarország egy kicsit úgy tekint a migrációra, mint arra, hogy süt a nap, vagy esik az eső. Mint természeti jelenségre, úgy tekintünk ezekre a folyamatokra, amivel aligha lehet bármit is kezdeni. Nyilván, ennek megvannak az okai, megvan a maga magyarázata.

     A rendszerváltás előtti évtizedekben nem volt szükség arra – Magyarország nem lévén komolyabban érintett a migráció által –, hogy e kérdéskör kezeléséhez szükséges nézet- és intézményrendszer kialakuljon. 1963. és 1987. között, huszonöt év alatt, mindössze 45000 személy vándorolt be Magyarországra. Ez évenként nem egészen kétezer személy. Egyetlen hivatalnok meg tudott birkózni egy év alatt ennyi aktával. Ezért válhatott a migráció csaknem kizárólag rendészeti-, és egy bizonyos szelete nemzetbiztonsági kérdéssé. De nem is az a lényeg, hogy azzá vált, hanem az, hogy miért maradt máig is annak.

    

Nem kellene-e ezen változtatni?

     Bizonyára meg is változna Magyarországon ez a szemlélet, és a ráépülő intézményrendszer, ha világossá válna, hogy milyen céllal, milyen irányba kellene megváltoznia. Megváltozna, ha világossá válna, hogy mi is ezen a területen a feladat. Ahhoz, hogy a migrációs politikára jellemző szemléletet és szerkezetet megváltoztassuk, azt hiszem, arra lenne szükség, hogy Magyarországon döntsenek néhány olyan kérdésről, amelynek elég kevés köze van magához a migrációhoz.

     Az alapkérdést, amelyben döntésre kellene jutni, némi túlzással történelmi kérdésnek, vagy nemzeti sorskérdésnek is nevezhetnénk. Jelesül, hogy mi történjék a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarokkal? Támogassa-e Magyarország őket a szülőföldjükön, vagy szorgalmazza a Magyarországra történő áttelepülésüket? Ezt a kérdést szeretném néhány ponton, a válaszadás igénye nélkül fölfejteni.

    

Az elmúlt tizenöt év határon túli magyar politikáját szemlélve, a szülőföldön maradás-áttelepülés kérdésében a bizonytalanság volt jellemző a magyar kormányok magatartására. Annak ellenére mondom ezt, hogy mindegyik magyar kormány hivatalos álláspontja a szomszédos országokban élő magyarok szülőföldön való támogatása volt. Ez alatt az idő alatt Romániából 250.000, Szlovákiából 100.000, Szerbiából 50.000 magyar hagyta el a szülőföldjét; a kivándorlási arány nem kisebb az ukrajnai, vagy a horvátországi magyarok esetében sem. Ez azt jelenti, hogy a hivatalos álláspont képviseléséhez nem mozgósították a kormányok a megfelelő eszközöket.

 

     Természetesen sokan úgy érvelhetnek, hogy nem is lehetett volna többet tenni. Vannak azonban olyan mozzanatok a magyar kisebbségpolitikában, melyek másra engednek következtetni. A kedvezménytörvény, vagy státusztörvény elfogadásának napjaiban, 2001. júliusában készült felmérés szerint – bár ennek megbízható voltát sokan vitatják –, a határon túli magyarok körében a kivándorlási potenciál a felére, 25 százalékról 12-13 százalékra csökkent. Egy frissebb felmérés szerint, amely a napokban jelent meg, a romániai magyarok körében a kivándorlási potenciál ismét emelkedett – most 26,8 százalék. Megkockáztatnám itt azt a véleményt is, hogy ama szándéknak a szilárdsága, hogy a magyar kisebbségeket a szülőföldön támogassák, Magyarországon nem feltétlenül kötődik az egyes parlamenti pártokhoz. A véleményeltérések sokkal inkább az egyes pártokon-, pártkoalíciókon belül jelentkeznek.

     Ennek az alapkérdésnek az eldöntetlensége kihat, vagy meghatározza az egész magyar bevándorlási politikát. Nyilvánvaló, hogy ha Magyarország, a magyar politikai elit úgy dönt, hogy hajlandó és képes a környező országokban élő magyarokat szülőföldjükön támogatni, a jelenleginél sokkal liberálisabb bevándorlási politikát ültet gyakorlatba, már csak az aggasztó magyarországi demográfiai trendek ellensúlyozására is. Egyébként tudjuk, hogy a bevándoroltatás önmagában nem képes a demográfiai trendeket megfordítani, pusztán a negatív folyamatokat lassíthatja valamelyest.

    

Az előrejelzések szerint, a jelenlegi trendek fennmaradása esetén, Magyarország lakosságának száma 2050-re mintegy kétmillióval csökken. A számítások arról is szólnak, hogy már jóval előbb, 2017-re, a munkaképes lakosság és a nyugdíjasok aránya olyannyira kedvezőtlenné válik, hogy gondok keletkezhetnek a társadalombiztosítási rendszerek működtetése, finanszírozása terén.

     A riasztó demográfiai deficitre reagálva, ebben az esetben el kell dönteni, hogy Magyarország milyen számú-, összetételű, és milyen preferenciák, és milyen pozitív diszkriminatív alapon kiválasztott személyt kíván bevándoroltatni, potenciálisan magyar állampolgárrá tenni, vagy esetleg meghatározott időre, külföldi munkavállalóként Magyarországra befogadni. Nyilván, ez a liberálisabb bevándoroltatási politika nem a környező országokban élő magyarokat célozná meg elsősorban. Látni kell azonban, hogy a magyarországi politikai döntéshozókra komoly nyomás nehezedik, hogy egy másikfajta megoldást válasszanak: a kárpát-medencei magyarok Magyarországra való telepítését. A magyar kisebbségek társadalmi rétegzettsége, nyelvismerete, munkakultúrája alkalmassá teszi e közösségek tagjait arra, hogy a lehető legolcsóbban, a legkisebb ráfordítással pótolni lehessen velük a munkaerőt a magyarországi hiányszakmákban.

    

Sajnos a kulcsszó itt „a lehető legolcsóbban”, és „hiányszakma”. Nem véletlen, hogy egyes nagyvállalkozók és gazdasági szakemberek nyíltan is ezt a második megoldást részesítik előnybe. Bonyolítja a képletet, hogy egyes magyarországi politikai körök számára az sem lenne mellékes, hogy a magyar kisebbségek Magyarországra való telepítésével megszűnne az a probléma, számukra tehertétel, amit a határon túli magyar kérdés főként a magyar külpolitika számára jelent.

     Belátom, a döntés nem könnyű, mert a dolgok jelenlegi állása szerint Magyarországon elég nehéz lenne közmegegyezést kimunkálni. De amíg nincs ilyen elhatározás, látnunk kell, hogy a magyar migrációs politika egésze a kivárás állapotában marad, ami azzal jár, hogy szemléletmódját és intézményrendszerét tekintve, belemerevedik egy másik történelmi korszakra, egy másik helyzetre jellemző állapotba.

     Ehhez az alapkérdéshez kapcsolódik, az alapkérdés eldöntetlenségéből következik egy sor bizonytalanság, ami látszólag ugyancsak nincs összefüggésben a migrációs politikával. Ilyen a kettős állampolgárság, vagy a határon túli magyarság állampolgárságának kérdésében megfigyelhető bizonytalanság a magyar politikai elit részéről. Nem akarok ennek a kérdésnek a mélységeibe beleásni – valószínűleg túl nagy indulatokat váltana ki ebben a teremben –, csupán egy-két véleményt mondanék el ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

     Van egy olyan kategória a magyarok körében, (szerintem többen vannak, mint gondolnánk), akik meg vannak győződve arról, hogy a kettős állampolgárság, és a határon túli magyarok Magyarországra való áttelepülése közvetlenül összefügg egymással. Ezen a meggyőződését ennek a csoportnak a többsége leplezi.

     Egy másik kategória meggyőződése, hogy a kettős állampolgárság a szülőföldön való maradást erősíti. Ezt a véleményét ez a csoport nyíltan vallja, és nyíltan hangoztatja.

    

Ami biztos: nem készültek komoly felmérések a kettős állampolgárság, vagy a határon túli magyarok magyar állampolgárságának a migrációs, kivándorlási hatásait illetően. És addig, amíg nem készültek ilyen felmérések, igen kockázatos dolog dönteni ebben a kérdésben. Alaposan meg kellene fontolni.

     Tudom, hogy jelen pillanatban, jelen politikai konstellációban nagyon nehéz azt mondani valakinek – főként egy politikusnak, hogy ellenzi a kettős állampolgárságot. Nyilvánvalóan azzal, hogy nem ellenzi, vállalja a kockázatot, amelyről említést tettem.

     A kettős állampolgárságon túl, van egy sor olyan kérdés, amely ugyancsak fel van függesztve az alapkérdés eldöntetlensége folytán. Eldöntetlen például, hogy mi történjen a becslések szerint 40-90 ezerre tehető, illegális munkavállalóval Magyarországon, akik főként a környező országokból – Ukrajnából és Romániából, tehát Kárpátaljáról és Erdélyből érkeztek Magyarországra. Nem lenne különösebben nehéz olyan rendszert kidolgozni, melyben ezeknek az embereknek az emberi méltósága megmaradna, megszűnne a kizsákmányolásuk a magyar munkáltatók által, és a gazdaságban kifehéredne ez a fekete-, vagy szürke zóna. Ennek ellenére, tizenöt év alatt Magyarország jószerével semmit nem tett ennek a kérdésnek a kezelésére. Szerintem mind az adminisztráció, mind a politikai döntéshozók részéről a kivárás a jellemző.

 

     Eldöntetlen, hogy mit akar a magyar állam a vízumpolitikával. Nem tudni, hogy 2007 után, amikor Magyarország a schengeni rendszer kereteiben, élesben lesz kénytelen bonyolítani vízumpolitikáját, hogyan történik majd azokból az országokból az átjárás Magyarországra, amelyekkel szemben vízumkényszerre lesz kényszerítve. Itt a Vajdaságról, tehát Szerbia-Montenegróról, és Ukrajnáról van szó.

     Az EU bizottságának asztalán fekszik egy olyan javaslat, amely a kishatár-forgalomnak a visszaállításáról szól. Ez a határtól 50 kilométeres sávban lakóknak az átjárását tenné lehetővé. Érdekes módon nincs szó erről a dokumentumról sem a magyar sajtóban, sem a magyar politikai közéletben.

     De eldöntetlenek itt olyan elvi kérdések is, hogy a migrációs politikát milyen – haszonelvű, vagy szolidaritáson alapuló – stratégiára kellene építeni, és milyen területeken milyen stratégiát kellene alkalmazni? Itt Nagy Boldizsárra hivatkozom, aki 1993-ban írt arról, hogy a bevándoroltatást haszonelvű stratégiára, a menekült-ügyet és a határon túli magyarok kérdését szolidaritáson alapuló stratégiára kellene alapozni.

     A sort tovább folytathatnám például azzal, hogy mi történjen a diaszpórában élő magyarokkal, tehát nem a Magyarországgal szomszédos országokban élőkkel. Tudniillik ugyanolyan nehéz az ő Magyarországra való áttelepülésük, bevándorlásuk, mint bárki másnak – például egy kínainak, vagy egy dél-afrikainak, különös tekintettel a nem magyar állampolgár házastársakra.

     Összefoglalva: a lényeg az, hogy két alternatíva van, dönteni kell. És ezt a döntést, ha megszületett, következetesen végre is kell hajtani az igazgatás minden szintjén. Ha nem ez történik, ha nem születik egy ilyen, vagy olyan döntés, akkor lassan úgy ürülnek ki a határon túli területek, hogy egyfolytában mindenki arról beszél – és többnyire el is hiszi ezeket a szavakat –, hogy „nem adjuk föl ezeket a területeket”.

Polgári Magyarországért Alapítvány, 2009.


Forrás webcím (letöltve: 2019.11.18 - 18:33): http://szpma.hu/hir/84-AldasnepessegSorskerdesaKarpatmedenceben.html