PMA webhelyen lett közzétéve (http://szpma.hu/)

Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Akik már bizonyítottak   

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő

 
Akik már bizonyítottak - Berszán Lajos, Gergely István, Molnár János küldöttje, Márkus András, és Böjte atya küldöttje: Kolozsvári Tibor előadása
 
Berszán Lajos, Gyimesfelsőlok: soha nem gondoltam volna életemben, hogy ilyet fogok tenni, amit tettem. Miért történt? Mert olyan emberek vettek körül, akik bíztattak, bátorítottak, és kinyitották a szememet.

     Az elmúlt rendszer mindenkiben kárt okozott – bennem is, bármennyire nem azonosultam vele, bármennyire próbáltam másképpen. Mégis, az embert belekényszerítette valamibe.

     Talán egy példával jobban tudom szemléltetni: valahol olvastam, hogy a bolhát megfogják, és leborítják egy befőttes üveggel. A bolha ugrándozik a befőttes üveg alatt, de minduntalan beleüti a hátát a befőttes üveg tetejébe. Ezért szép lassan megtanulja, hogy csak akkorát ugorjon, amekkora nem árt a hátának. Később leveszik róla az üveget, de már annyira megszokta, beidegződött, hogy csak akkorát ugorjon, hogy nagyobbat már nem tud.

     Minket, papokat is annak idején bekényszeríttek a sekrestyébe; a templom volt a működésünk tere, legfeljebb a templomkert, vagy a temető. Egyszer még Halottak Napján is meg akarták tiltani, hogy kimenjünk a temetőbe. Nekem személyesen szóltak. És valahogy megszokta az ember, hogy „ez az én területem, és csak itt tehetek valamit.”

     Gyimesfelsőlokon dolgozom. A Gyimes-völgye nagyon szép vidék. Ott laknak a gyimesi csángók. Egyszer megjelent nálam a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Debreceni Tagozatától több lelkes ember. Beszélgettünk. És közben egyre bíztattak, hogy levették a befőttes üveget, már egy kicsit nagyobbat is tudunk ugrani. Próbáld meg! – mondták. Köszönöm nekik, hogy felbíztattak, hogy ugorjak nagyobbat, mert lehet. Az emberben megmaradtak a régi beidegződések. Fel kell azok alól szabadulni.

     Kezdtünk építeni egy házat. Jött egy másik kedves ember, egy cserkésztiszt, és azt kérdezte, hogy ebben a házban nem lehetne szegényebb gyermekeknek osztályokat nyitni? Hadd jussanak lehetőséghez azok is, akik a szűkös anyagiak miatt nem tudnak elmenni a városokba tanulni! Volt tehát megint valaki, aki a szememet kinyissa. Senki ne gondolja, hogy egyénileg kezdeményeztem! Én hálás vagyok örökre azoknak, akik kinyitották a szememet, akik megtanítottak arra, hogy nincs már felettünk a befőttes üveg, ugorjunk hát nagyobbat.

     Tegnap este ugyanezt tapasztaltam. Az előadások lelkesítettek, s bármilyen késő volt, bármilyen fáradt voltam is, végighallgattam a hozzászólásokat, végignéztem Csép Sándor filmjét. Egy pillanatot sem akartam elszalasztani, mert megint azt láttam, hogy olyan emberek jelentek meg körülöttem, olyan emberek közé kerültem, akik többre és többre bíztatnak, és arra, hogy adja az ember a maximumot abból, amit megtehet.

     Az eredmény: 1994. szeptember 15-én beindult az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Iskola, amelyben reformátusok is tanulnak, idén pedig érkezett egy unitárius is. Mindannyiukat szeretettel fogadjuk. Ott tanulhatnak – igyekszünk a szülők gondjain enyhíteni. Így kapcsolódik ehhez a konferenciához az iskola. Mert bíztatjuk a szülőket, hogy vállalják a gyermekeket, de a bíztatás mellett segítséget is kell adnunk. Meg kell mutassuk, hogy nemcsak bíztatni tudunk, hanem megfogjuk a kezüket, együtt gondolkodunk a szülőkkel, meghallgatjuk problémáikat, igyekszünk segíteni, kapcsolatokat veszünk igénybe, hogy az a gyermek tudjon elhelyezkedni. Próbálunk nemcsak az iskolában, hanem az iskolán kívül is segíteni.

 

     Soha életemben nem gondoltam, hogy iskolával fogok foglalkozni. Nem is úgy indultam a pályámon, és a körülmények sem voltak olyanok, hogy bár álmomban erre gondolhattam volna. Köszönöm azoknak, akik kinyitották a szememet, köszönöm azoknak, akik bíztattak arra, hogy nagyobbat is lehet ugrani.

    

30 gyermekkel kezdtünk, most, tíz év után 378-an vagyunk. A taps, az elismerés szóljon a Debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetségének, szóljon annak a cserkésztisztnek, aki szintén segített az elindulásban, szóljon az Illyés Közalapítványnak, az Apácai Közalapítványnak, a Mocsáry Alapítványnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának.

     Két épületben zajlik a gyermekek oktatása, nevelése. Az iskola egyik szép eredménye, hogy összehoz három magyar csoportot. A moldvai csángó gyerekek között vannak olyanok is, akik, amikor odajönnek, egy szót sem tudnak magyarul. Egyik ilyen tanítványunk, aki köszönni sem tudott magyarul, most a székelyudvarhelyi Egészségügyi Főiskolán tanul – magyarul.

     Hála illeti a tanári kart, akik mindent megtettek, megtesznek, hogy felzárkóztassák ezeket a gyerekeket. A konyha szombaton és vasárnap is működik, a nevelőnők szolgálatban vannak, hiszen a távolság miatt nagyon sokan nem tudnak hét végén hazamenni. Ott vannak a gyimesi csángó gyerekek, akik abban a szerencsében részesültek, hogy a Szent István király alapította Erdélyi Egyházmegye területén laknak, így kiskoruktól a lelki életüket is magyarul élhetik. A harmadik csoport: a székely gyerekek. Háromszékről, Csíkból, Gyergyó környékéről jönnek, ebben a katolikus iskolában szeretnek tanulni. Ott találkozik a három csoport, megismerik egymás kultúráját, barátságok köttetnek. A moldvaiak egy kicsit jobban kötődnek a magyarság testéhez, gyimesi és székely osztálytársaik, barátaik segítenek nekik abban, hogy ráébredjenek, hova is tartoznak tulajdonképpen.

     Ennyit szerettem volna elmondani, és hálásan köszönöm azoknak a személyeknek, akik vállalták, hogy fizetik olyan gyermekek ott-tartózkodását, iskoláztatási-, ellátási- és bentlakási költségeiket, akiknek szülei mindezt nem tudják fedezni. Ennek köszönhetően olyan szülők gyermekei is tanulhatnak nálunk, akiknek különben semmi esélyük nem lenne erre. Itt van a probléma egyik, ha nem is teljes megoldása. A szülő azt mondja: én szeretem a gyermeket. Világra hozom, nevelem, de hogyan fog tanulni, boldogulni? Nincs lehetőségünk ehhez. Nos, mi ezt a lehetőséget akarjuk megadni, ebben akarunk nekik segíteni.

     Most pedig, mint pap szólok: prédikációimban nagyon sokszor kitértem a gyermekáldásra. Az este lelkileg is nagyon megerősített, hogy láttam: nagyon sokan, különböző területekről – orvosok, pszichológusok, más hivatású, foglalkozású testvérek – pontosan úgy nyilatkoztak, és megerősítettek abban, hogy nemcsak én, a pap harcolok egyedül, hanem nagyon sokan vannak, akik ugyanezt akarják. Jól esik az embernek, ha érzi: sokan vannak körülötte.

     Kívánom hogy mindazok, akik ezen a konferencián részt vesznek, akik szívvel-lélekkel odaállnak, érezzék meg azt az örömet, amit magam megéreztem egyszer: egy búcsún valami miatt nem jelent meg a meghívott szónok, és megkértek, hogy én prédikáljak. A gyermekáldásról beszéltem. Nem annyira prédikáció volt, inkább az emberek szívéhez akartam szólni. Másnap találkoztam valakivel, aki közölte: egy üzenetet kell átadjon. „Ne kérdezd meg, hogy ki üzente, mert úgysem mondom meg. Csak azt szerette volna tudtodra adni, hogy érezz elégtételt: a gyermeket megtartja.” Boldog öröm töltött el, s tölt el azóta is, mert tudom biztosan, hogy egy gyermek azért maradt meg, azért születhetett meg, mert szeretettel tudtam szólni valamelyik édesanyához.

     Kívánom, hogy Önök is, a konferenciát kezdeményező Püspök úr, és mindenki, aki szívvel-lélekkel állt ide, ezt az örömet többszörösen érjék meg.

     Még egyet: azt mondják, teher a gyermek. Biztos, hogy teher. De édes teher. Példával zárom a beszámolómat: az egyik diákot nagyon helyre tettem, mert rosszat cselekedett. Megmondtam neki keményen, hogy ezt nem jól tetted, ezt másképp kell. Bosszantott is, hogy annyi jót tettünk érte, segítettük, és ezek után hogyan tudott ilyent tenni? Aztán mentem, végeztem tovább a munkámat. Este összegyűltek a bentlakó diákok az iskola kápolnájába, és elvégeztük az esti imát. Utána jó éjszakát kívántam nekik, azt mondtam, álmodjatok az angyalokkal, és bementem a szobámba. Valaki kopogott. Kinyitottam az ajtót. Az én „bűnösöm” állt ott, és azt mondta: pap bácsi, ugye nem haragszik? Mondtam, hogy nem, menj nyugodtan, feküdj le. De ő azt mondta: mondja meg őszintén, ugye nem haragszik? Mert én csak akkor tudok nyugodtan pihenni az éjjel. Elfordultam, mert nem akartam, hogy lássa, könnyes lett a szemem. Mondtam neki: menj, fiam, aludj békességgel. Nem haragszom, csak próbálj megváltozni.

     A gyermek: teher. De ez az édesség is vele jár



      Gergely István, Csíksomlyó: Szeretettel köszöntök mindenkit. Csíksomlyóról érkeztem. Csíksomlyón a hívek száma 2500, és valahányszor év végén összeállítom a statisztikát, szomorú leszek, mert sokkal több az elhalálozás, mint a születések száma. Az idei, első negyedévi statisztika is elkészült: 21-et temettünk, és csupán hetet kereszteltünk.

     Amikor arról értesültem, hogy a csíkszeredai kórházban tucatnyi magzatot vesznek el, nagyon elszomorodtam. Megkértem a főorvos urat, engedje meg, hogy beszéljek az asszonyokkal. Egy időben hetente bementem a kórházba, szóba álltam ezekkel az asszonyokkal. Egyet sem sikerült meggyőznöm.

     Kezembe kerültek Wass Albert könyvei, erre a kérdésre vonatkozó írásai. Mezőségi vagyok, vicei. Valahányszor hazamentem, láttam nemcsak a szülőfalum, hanem az egész Mezőség sorvadását. Valamikor, elemista koromban, Vicén egy osztályban 20-30-an voltunk. Ma a nyolc osztályban vannak harmincegynéhányan.

     Akkor az a gondolatom támadt, hogy a Moldvából amúgy is elvándorló, vagy elvándorolni készülő testvéreket ezekre a területekre, a Mezőség kihalófélben lévő falvaiba kellene betelepíteni. Ez is egyfajta megoldás lenne.

     Sikerült is az egyik faluba csángó családokat költöztetni. Ennek következtében újból beindult a nyolcosztályos iskola, nincsenek eladó házak, negyven emberrel szaporodott ez a közösség. Megpezsdült, megindult valami.

     Aztán az utcáról árva gyermekeket is befogadtam. Négy olyan fiú jelentkezett, aki addig az utcán hányódtak. Befogadtam őket. Ma már mind a négy családos, gyermekeik vannak.

     Mára kinőttük magunkat a plébánia keretei közül, mert kezdetben csak a plébániaházban, pincében, haragozó házban, toronyban laktunk, és egyszer csak az égből jött a segítség. Nem tudok másképp fogalmazni, nem is akarok: jött az áldás. Most ott tartunk, hogy van 30 lakóházunk, közösségi házaink, korszerű műhelyeink, egyebek, és több száz gyerekről, fiatalról tudunk gondoskodni, és további több száz azoknak a száma, akiknek mi segítettünk. Most, 23-án is újabb közösségi házat szentelünk.

     Befogadtunk lányanyákat, elűzött asszonyokat – ez olyan, mint az élet: amikor elindul, annak az a természete, hogy fejlődjön. Ha nem fejlődik, az bajt, betegséget jelent. De hála Istennek, a Csibész-élet, a Csibész-család tovább fejlődik, egyre bontakozik. Mintegy háromszázan vagyunk e család tagjai. Vannak kisgyerekeink, kiscsoportjaink, vannak házasaink. 30 ház, autószerelő műhely – a vidéken ez a legkorszerűbb. Közösségi házakat sikerült létrehoznunk, kisebb tanulmányi központokat. Ilyet szentelünk nemsokára Csíksomlyón. A volt marosvásárhelyi polgármester, Fodor úr szülőháza volt. Egy kúria, amit nekünk ajándékozott. Van zenekarunk, énekkarunk, futballcsapatunk, és még számtalan más érdekesség megjelenik ebben az életben.


Történik mindez annak ellenére, hogy az összes pályázatunkat visszautasították – az Illyés Alapítványtól a Külügyminisztériumig. Mégis, az áldás jött, és megnyíltak a csatornák más irányból. Ebből is látom azt, hogy az Úristen hozta létre mindazt, ami megvalósult – Lazarus Alapítvány, német, és Isten tudja, milyen segítséggel. Megkerestek az emberek, hogy segíteni szeretnének. Ezért mondom, hogy az Isten alkotta meg mindezt. És bízom a Gondviselésben.

Most már azt is tudom, hogy mindaz, amit Csíksomlyón, Csíkban és környékén, és részben Beszterce megyében végzünk, csak amolyan felületi kezelés. A probléma valahol másutt van.

     Egy kicsit végiggondoltam történelmünket: amikor a török-tatárjárás volt, népünket kiirtották. Hogyan oldották meg a királyok, az apostoli királyok? – Szent István épp olyan apostol volt, mint Szent Péter, és a többi, ugyanolyan erővel felruházva. Csak nem jut el a tudatunkig, hogy kik voltunk mi. Lengéscsillapítók voltunk ebben a régióban, ebben a medencében. Mi képviseltük az isteni Ügyet! Erről tanúskodnak a pápai megnyilatkozások, a korabeli császári iratok. Csak hát rejteni kell, por fedi őket. De azért tudunk róluk. Őseink, a magyar királyok, amíg tudták, hogy mi a feladatuk, addig éltünk is igazából.

     Hogyan oldották meg tehát a magyar királyok a demográfiai kérdést? Amikor kiürültek a vidékeink, akkor befogadták őseink a besenyőket, a kunokat, a jászokat, stb. Az Orbán-kormány idején egy-két ember, „kormányzati tényező” keresett meg, és arra bíztattak, végezzünk felméréseket Moldvában, Székelyföldön, Udvarhely környékén, a Mezőségen, mert valószínű, hogy fog születni egy kormánydöntés arra vonatkozóan, hogy az amúgy is csordogáló, kifele szivárgó moldvai embereket megfelelő helyre irányítsuk. Nagyon sok időt, erőt, energiát befektetve, el is végeztük a munkát. Elkészült a felmérés, csakhogy magunkra maradtunk. Akkor következett be, hogy elszántuk magunkat, úgy döntve, hogy azért is megmutatjuk, hogy ez az út járható.

     Idegeneket befogadtak, és befogadnak ma is Magyarországon, és a mieinket nem!

 

     Nemrég megkeresett Böjte Csaba atya, hogy Mongóliába kellene menni, mert néger papokat küldtek oda misszióba. Tudjuk, hogy ott a kultúrát, és mindent tönkretettek az orosz „testvérek”. Most lehet ott halászni a zavarosban – ha úgy tetszik, a különböző felekezeteknek is. Egy ferences atyán keresztül Böjte Csabától szó szerint ez a üzenet érkezett: „ha már ezek az emberek meg kell, hogy ismerjék a keresztény hitet, akkor ők hun papokon keresztül akarják megismerni. És tudják azt, hogy nem Magyarországon, hanem valahol Romániában, az erdélyi régióban még léteznek hunok, és azok katolikusok.” Én azt mondtam: hun pap vagyok, hun nem, de azonnal megyek! Úgy volt, hogy tavaly augusztus 24-én repülünk, de nem tudom, milyen okból kifolyólag, nem jött össze. Ezzel azt akarom mondani, hogy ott, Keleten, vannak fehér hunok, ujgurok, stb. Miért nem adhatnánk meg nekik is a kettős állampolgárságot? Micsoda vérfrissítést jelentene! És abban már nehezen hiszek, hogy mi, a mi asszonyaink, a mi férfiaink, a mi családjaink meg tudnak annyira újulni szívben és fejben, hogy fogják vállalni a második, harmadik, negyedik gyermeket. De ha jönne egy ilyen támogatás – és miért ne? – változhatna a helyzet.

     Amiben én magyar jövőt látnék itt, a Kárpát-medencében: igenis, Magyarországra, Erdélybe, s ahova lehet, engedjük be a mi rokonainkat, a mi véreinket, úgy, ahogy a magyar királyok annak idején. Behozták még a szászokat, svábokat is.

     Ozeás prófétánál áll ez az Ige: „Tetteik körbezárták őket, nem lesz több születés, terhesség, foganás. Gyökereik kiszáradnak.” A Bibliában, Ozeás 7. fejezetében áll ez. Tetteik körbezárták őket – a „tetteik” alatt értsük a bűnöket, a magyar bűnöket. Itt kell keresni a hibát.

     Ezek, amikről itt beszélgettünk, nagyon jó. A tüneteket nagyon jó ismerni. De mi van mögöttük? A moldvai, pusztinai pap, Deák Jenő azt mondta: hozzánk is elérkezett a magyar bűn, a magyar betegség. Amikor megkérdeztük, hogy miről van szó, azt válaszolta: mert kevesebben születnek már Pusztinán is. Moldvára a sokgyermekes család jellemző. Ő a tablettákat értette a „magyar betegség” alatt. És a tabletták, a kábítószer, a cigaretta, amit a mi lányaink és asszonyaink egyre nagyobb mértékben használnak, bezárták a méhüket.

     Még csak annyit: ha az ember rádöbben a feladatára, s ha a feladatát vállalja, akkor az Isten őrzi meg őt. Ha az ember nem döbben rá a feladatára, az Isten nem védi – nem tud hatni az az erő, az a kegyelem. De ha valaki felismeri feladatát, és nem vállalja, akkor elpusztul. Rá kell döbbenni, hogy miért vagyunk, miért küldettünk, miért jelentünk meg itt. És ha rádöbbentünk, az adott körülményektől, helyzettől függetlenül, bátran vállaljuk fel. Vállaljuk fel, amit a lelkünkben érzünk!

 

     Molnár János küldöttje, Zsobok: Tisztelettel köszöntöm a konferenciát.

     A szervezés során, amikor megkerestük azokat, akik már bizonyítottak, akkor beszéltem dr. Molnár János zsoboki lelkipásztorral, aki a kolozsvári Teológia tanára, ugyanakkor a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Didaktikai Fakultásának dékánja. Ő alapította-építette a zsoboki gyermekotthont. A dékán úr kimentését kérte, nem jelenhetett meg itt, mivel dékáni gyűlésük van.

     Én tulajdonképpen most illetékes illetéktelenként szólok, igyekszem azokra a tényekre alapozni a mondanivalómat, amelyeket az Isten útjai – Zsobok 1994-2004 című, kicsi kiadványukban megfogalmaznak.

     A zsoboki Bethesda Gyermekotthon és Szórvány Iskolaközpont már sokszor felhívta magára a figyelmet az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerületekben, de kárpát-medencei szinten is. 1994. szeptember 18-án adták át az otthon első épületét, amely mintegy 30 gyermeket fogadott be. Majd bővítésbe kezdtek, és egy újabb épületszárnnyal egészítették ki a meglévő otthont, ahova már 55 gyermeket tudtak befogadni. 1998-ban felújították iskolájukat, három tanteremmel, tornateremmel, óvodai helyiséggel.

     Az otthon – jogilag – az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa és Közgyűlése alárendelésében működik, valamint a Vallásügyi Államtitkárság és a Tanügyminisztérium által jóváhagyott iskolát is működtet.

     Lakói általában árva, félárva, vagy szociálisan terhelt családokból kikerülő gyerekek, de olyan gyermekek is laknak itt, akik szórványvidékről érkeztek. Az itt lakók számára nemcsak emberhez méltó, hanem igazán családias légkört biztosítanak. Azt a szeretetet biztosítják a gyermekek számára, ami felnőttként igazán emberré teheti őket. Megfordultam ott magam is, és állíthatom: nemcsak egy olyan szolgáltatást nyújt ez az intézmény, amelynek jóvoltából a gyermeknek fedél van a feje fölött, meleg van, és enni kap, hanem valami többletet, valami pluszt is. Szeretetet.

     Az előttem szólók szavából azt vettem ki, hogy az a többlete az egyházi hátterű intézményeknek, hogy nem csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy „sorsotok van, és azt végig kell élnetek”, hanem arra is, hogy „a sorsotok mellé küldetést is kaptatok”. Ez a küldetés-felvállalás az, amit át kell tudni adni, és amit ha látnak ezek a gyermekek, akkor ők maguk is nem csak sorsukat élő, de küldetéses felnőttekké válhatnak.

 

     Márkus András, Sepsiszentgyörgy: Úgy is kezdhetném, hogy „ááádjon Isten”. Nem tehetek róla: cigány lelkipásztor lettem. Amikor azt kérdezik tőlem, hol szolgálok, mindig azt felelem, hogy a cigány plébánián. Még a szó is furcsa. Hiszen amikor azt mondjuk, hogy „cigány”, akkor rögtön érkezik a jelzés, hogy nem szabad, de Sepsiszentgyörgyön van egy, a római katolikus, román nyelvet beszélő híveknek román plébániánk is. Ha Magyarországon, valahol a svábok között egy olyan plébánia jön létre, ahol a hívek szívesebben beszélnek németül, természetes, hogy az német plébánia. Körülbelül így jött létre a sepsiszentgyörgyi cigány plébánia is. Nem mondom, hogy „roma”, mert ők sem mondják magukról, hogy ők romák.

     1991-ben helyezett Sepsiszentgyörgyre Bálint érsek úr, azzal a meghagyással, hogy a 2-es számú plébániát kell átvennem. Ehhez körülbelül 2500 magyar lélek tartozott, körülbelül 2000, Moldvából származó csángó, és körülbelül 2000 cigány. Bálint érsek annak idején, 1957-62 között Sepsiszentgyörgyön volt segédlelkész. Engem azzal a meghagyással küldött oda, hogy „gondod legyen a cigányokra is!”

     Amikor első alkalommal, januárban, házszentelés alkalmával végigjártam a családokat, közben jegyzeteltem. Kiderült, hogy nem kettő-, hanem több mint háromezer a számuk. És amikor feljutottam az Őrkőnek nevezett cigánytelepre, bevallom, megijedtem. Azt kérdeztem, hogy Istenem, most Ázsiában vagyok? Indiában?

     Aztán elkezdtem foglalkozni velük. Hetente többször is feljártam, összegyűjtöttem a gyerekeket, hittanórát tartottam nekik, elkezdtem készíteni őket első áldozásra – és csak jöttek, jöttek, jöttek. Egyre többen. Amikor Bibliát akartam adni a kezükbe, hogy olvassanak belőle, kiderült, hogy 14-16-17 évesek nem tudnak olvasni. Rákérdeztem, hogy hát nem jártatok iskolába? Kicsit jártunk – mondták. Hány osztályt? Hármat – válaszolták. De az mind első osztály volt…  

     Tudjuk, az elmúlt rendszerben úgy volt, hogy beiskolázták őket, de aztán senki nem törődött azzal, hogy járnak-e iskolába. Sajnos ugyanez van napjainkban is. Nem érdekli az állami vezetőket, hogy ez a nép, ennek a népnek a gyermekei megtanulnak-e írni-olvasni. Akárhova mehetünk a volt szocialista tábor államaiba, azt kell tapasztalnunk, hogy az állami vezetőket, a kormányokat nem érdekli a cigányság kérdése.

     A tegnapi előadásokat hallgatva eszembe jutott, hogy milyen érdekes: mi, magyarok annyi népet befogadtunk. A svábok közül már a legtöbben magyarul beszélnek. Tótok, szerbek, stb. szintén. Magyarul beszélnek, magyar kultúránkat gazdagítják.

     A cigányok 600 éve élnek itt, és semmivel sem gazdagítottak bennünket, magyarokat. Talán mi nem engedtük? Vagy ők nem akarták? De a kérdést úgy is fel lehetne tenni, hogy mit tettek a 600 év alatt az egyházak azért, hogy a cigányok, ha már elkezdtek magyarul beszélni, akkor legyenek értékes tagjai az egyházaknak?

     Amikor arra gondoltam, hogy létrehozom az iskolát, akkor elsősorban pedagógusként gondolkoztam. Gyerekkoromtól mindig tanító szerettem volna lenni. Belülről a pedagógus-szívem mondta, hogy „ilyen nincs, hogy valaki felnőjön betű nélkül! Mennyire szegény az az ember, aki nem tud írni és olvasni! Akinek nem mond semmit a könyv! Mennyire szegény lehet!

     1993. októberében letettük az iskola alapkövét. Nem iskolának neveztük, hanem lelkipásztori központnak, mert így könnyebben ment minden, de természetesen az eredeti célunk az volt, hogy oda, a cigánytelepre iskolát létesítünk, de lassanként mér megszületett bennem a gondolat, hogy egy plébániát is. 1996-ban Jakubinyi érsek úr engedélyezte, pontosabban létrehozta a cigány plébániát, és így lettem cigánypap.

     Augusztusban múlt nyolc éve, hogy felköltöztem a cigánytelepre. Egy, a telep szélén lévő tömbház-lakásban kaptam helyet, berendeztem ott a plébániát. Öt év koldulás után sikerült felépíteni a lelkipásztori központot. Az az öt év úgy telt el, hogy a templomban, az oltár előtt volt felállítva a tábla, de még fenn, a kóruson is volt egy osztály. Lent, a pincében a két hittanterembe három váltásban jöttek a gyerekek tanulni.

    

Ha már népesedésről van szó, áldásról, meg gyermekvállalásról: amit a cigánynál tapasztalunk, jó lenne nekünk, magyaroknak is megtanulnunk. Az este látott filmben az anyagiakról volt szó: jaj, már két gyermek mekkora kiadással jár! Főleg ha leánygyermek: azt ki kell stafírozni – jaj, édes Istenem! Sajnos, ez nálunk, magyaroknál általános. Nem csak a Kalotaszeget, de az egész magyar társadalmunkat az teszi tönkre, hogy félünk az áldástól. Érdekes, hogy a cigány számára jövedelemforrás a gyermek. Ott, ahol 6-7-8 gyermek van, az állami támogatásból már a család megél. De szerényen élnek, és nem olyan nagy igényekkel, mint mi, magyarok.

     Mondhatom nyugodtan: tanultam a cigányoktól. Az isteni gondviselésbe vetett hitük óriási. Nem törődnek a jövővel – majd lesz valahogy! Nem azt mondom, hogy mi, magyarok ne törődjünk a jövővel, de azt mondom, hogy bízzunk jobban a Jóistenben. Mert ott, ahol a Jóisten 4-5-6-10 gyermeket ád, ott segítséget is nyújt mellé.

   

 Az iskola 1999. szeptember 9.-től új épületben működik. Közben, az Apácai és az Illyés Közalapítvány segítségével Zsámbékon, a Tanítóképző Főiskolán 13 tanító- és romológus szakembert képeztettünk.

     De beszélek a nehézségekről is: 1999 óta eltelt öt év, és az iskola egyre lejjebb csúszik. Sorvasztja a kormány. A 13 tanítónkból már csak egy maradt, a többit környékbeli falvakba helyezték ki. Tudjuk: a számítógépes rendszer… A főtanfelügyelő is sokszor azt mondja: igen, de Bukarestből azt a parancsot kaptuk, hogy… Pedig szerintem egy-egy ilyen iskolánál lehetne kivételt tenni! Lehetne engedni azokat dolgozni ott, akik éppen azt tanulták, hogy hogyan kell a cigány gyermekekkel foglalkozni!

     De a nehézségek ellenére, ebben az iskolában tanítani, ezekkel a gyerekekkel foglalkozni: öröm.

     Sepsiszentgyörgyön négy plébánia van. Három magyar – ebből egyik félig román, félig magyar –, és egy cigány. Sajnos, előbbieken a halálozások száma meghaladja a kereszteltek számát. Általában ugyanez a helyzet a város három református, valamint az unitárius, és az evangélikus parókiákon is. Egyedül a belvárosi református parókián jegyeztek a tavaly kilenc születéssel többet, mint ahányat temettek.

     Székelyföld egészét tekintve, sajnos a régi, nagy székely katolikus falvaink többségében is a halálozások száma meghaladja a kereszteltekét. Én viszont a cigány plébánián ez év első felében 34-et kereszteltem, és kilencet temettem. És 1996-ig visszamenőleg rendre 40-50-es pozitív számot mutat az éves mérleg.

     Mi tehát a magyar jövő? A kérdés hallatán kellene következnie az egyháziak, egyházi érzelműek feladatának. Itt él egy nép, amelynek tagjai lassanként mind magyarul beszélnek. Nem kellene tennünk valamit, hogy 30-40-50 év múlva gyermekeink, unokáink életét nehogy veszélyeztesse egy vadul felnőtt nép? És amikor cigánypasztorációval foglalkozunk, nem az kellene történjen, ami történik: jaj, lehajoltam, hozzá, kicsi csomag, segítség… Nem ez a fontos! 1990-től még nálunk, a magyar falvakban, magyar közösségekben is az volt a hiba, hogy ingyenesen sok mindenhez hozzájutottak a segélycsomagokból. Nem ez a megoldás! Segíteni úgy kell, hogy a másik tanuljon belőle. És ezt látom a cigányok között is.

     Most már két osztályunk elvégezte a 8. osztályt. Mit kell tenni? Járják ki nálunk az általános iskolát, és menjenek el szakmát tanulni, hogy majd az életben ők is érvényesüljenek. Ha ehhez segítséget kérek innen-onnan, azt azért teszem, hogy a jövőt biztosítsam. Az övékét is, de ugyanakkor a miénket is.

 

     Böjte atya küldöttje, Kolozsvári Tibor, Déva: Szeretettel köszöntöm Önöket! A Dévai Ház főszolgájaként küldött engem Csaba testvér.

     Bizonyára egyetért velem az Atya – mert ez Csaba testvér munkájának egyik alapköve –, hogy a gyermek bőrszíne, ruházata, kócos haja, maszatos arca: csak a csomagolás. Őt a lehető legnagyobb méltóság illeti meg, mellyel maga a Teremtő ruházza fel. Zárójelben említem: végigjártunk hat-hét Nyárád-menti falut, és láttuk, hogy a magyar iskolák kizárólag azért működhetnek, mert vannak cigánygyerekek.

     Azért jöttem, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus! Mert Csaba testvér munkája, a Szent Ferenc Alapítvány, hitem szerint a Jóisten műve.

     447 gyermek talált jelenleg nálunk otthonra. Az ő ottlétük elsősorban az egyszerű emberektől függ. Mert minden egyes gyermeknek van egy támogatója, akivel személyes kapcsolatban áll, aki fedezi számára a napi költségeket.

     Tegnap szó esett két fogalomról: a létmódról, és a szakrális talapzatról. Orbán Viktor miniszterelnök is említette, hogy egy újfajta szemléletre van szükség. Mihez képest új az Újszövetség, a jézusi szakrális talapzat?

     Für Lajos előadásában elhangzott egy másik mondat is: többen vagyunk azok, akik nincsenek. És ez valóban így van. Minden eddiginél nagyobb összefogásra van szükség, és úgy látom, hogy ez történik itt. 26 éves vagyok, és reménnyel tölt el, amit itt látok. Önök, számomra eddig valóban kevesebben voltak. Most már többen vannak, akik nincsenek, és ez a munkánkra is érvényes.

     Számkivetett gyermekek vannak nálunk. Találkoztam kopaszra nyírt, kékre vert kislánnyal, aki könyörgött, hogy vigyem el. Találkozok olyan gyerekekkel, akik nem ismerik a csokoládét. Ezeket a gyermekeket fogadja be Csaba testvér. Árvák – bár ezeknek az „árváknak” egy részét a román állam hozta létre azáltal, hogy elszakította őket a családjuktól. Mostanában igyekszünk egész családokat befogadni. Jelenleg négy ilyen család él nálunk. Csaba testvér vett teheneket, juhokat, disznókat, hogy a háttér valahogy biztosított legyen. A mellette való munkám során tapasztalom, hogy „a kicsi hús mellé sok pityókát meg kell enni”. Hogy „a szilvának van magja is”.

   

 A múltkor együtt utaztunk Csaba testvérrel, és azt mondta, hogy amikor az orvos találkozik egy gyomorfekéllyel, vagy más súlyos betegséggel, nem kezdi el az asztalt rugdosni, és a beteget szidni, hogy miért nem vigyázott magára, és kioktatni, hogy nem ilyenkor kell jönni, amikor ilyen nagy a baj, hanem a legnagyobb szakértelemmel és higgadtsággal gyógyítani kezdi.

     Most azt mondjuk, hogy beteg a nemzetünk, hogy baj van ezzel a testtel. Önök a mi vezetőink, akikre én is felnézek. Siránkozás helyett tetteket várok. Lendületet érzek most a munkában, és ez reménnyel tölt el. Annál is inkább, mert szerintem cáfolható a „társadalom a díványon” típusú magatartás. Mert számos olyan embert ismerek, akik a diagnózison túl elsősorban a megoldásokat keresi.

     Említettem, hogy a szakrális talapzatról, és a létmódról szeretnék beszélni –azokról a működési alapelvekről, melyeket Csaba testvér mondott ki, és amelynek gyümölcseként ezt a 447 gyermeket tudjuk nevelni.

    

Az első, legfontosabb elv, hogy jót tenni – jó. Komoly dolog ez: a te szemed tükrében látom, hogy milyen vagyok én. Ha egy morcos, mogorva ember néz vissza rám, mert becsaptam, az nem jó nekem sem, attól rosszul érzem magam. Nagyon gyakran odaszaladnak hozzám, körülvesznek a gyerekek. Sokszor azt veszem észre, hogy este tízkor is munkakedvem van. Ugyanezt tudnám ajánlani minden, önértékelési problémával küzdő embernek: egyszerűen tegyen jót, és meglátja, hogy többen fogják szeretni, hogy több ereje lesz a munkájához.

     Orbán Viktor elnök úr újfajta életszemléletről beszélt. Az élet: munka, mozgás, tevékenység. A munkához való hozzáállás szintén egy kulcstényezője a mi munkánknak. Nálunk, Székelyföldön szokták mondani: ha megszakadsz, sem tudod ezt megcsinálni! Ha megfeszülsz, sem fog ez sikerülni! Hát gyakorlatilag erről van szó, hogy bizonyos értelemben meg kell feszülni. Arról van szó, hogy önmagunkat kell adjuk áldozattá. Nem hangzik szépen, de gyakorlatilag erről van szó. Adnunk kell a tudásunkat, az életünket, mindenünket, azért, hogy ez az ügy továbbmenjen. Hogy ne legyen olyan gyermek, aki reszket, és sír az éhségtől.

     A másik gondolat, amit szeretnék elmondani, Mária példája. Csaba testvér Déván létrehozott egy magániskolát is. Az idén indult az első szakiskolai osztály, ahol asztalosságot tanulnak. Az iskolának a neve: Magyarok Nagyasszonya. Miért ez? Ennek van egy más jelentése is, mint amit a történelemből ismerünk. Ha megnézzük Máriának a magatartását, nem azt mondja, hogy „jól van, Uram, ha neked kellett gyermek, akkor most gondoskodjál róla! És egyáltalán mi az, hogy nekem menekülnöm kell, mi az, hogy itt a világmindenség Ura, és nekünk ilyen szegénységben kell élnünk?” Nem. Ő áldozatot mutat be, és hálát ad az Istennek, hogy tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát, és íme, ezen túl boldognak mondja őt minden nemzedék. Ez kell legyen a munkához való viszonyunk, és ezt próbáljuk mi nap mint nap megélni: hálát adunk azért, hogy ezt a munkát végezhetjük.

     A harmadik gondolat szintén nagyon fontos, és Csaba testvár személyiségéből, az ő hitéből adódik. Nagyon sokszor szokta hangoztatni, hogy meddig tart a mi hitünk. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor a zsidók mögött jönnek az egyiptomiak, és ők ott állnak a Vörös tenger előtt. Vízválasztásról van szó. Eltöprenghetett volna a vezetőjük, hogy mi is történhet, de volt neki hite. Mint közösségnek, meddig tart a hitünk?

     Mi, a dévai munkaközösség tagjai is folyamatosan feltesszük magunknak ezt a kérdést: meddig tart a hitünk? Hiszen látjuk, hogy több száz, több ezer gyermek szorul segítségre. Meddig tart a mi hitünk? Mennyit tudunk megmenteni belőlük? Kérjük a vízválasztást? Belegázolunk a lehetetlenbe?

     Ezek azok az elvek, amelyek alapján igyekszünk előre haladni.

     Szoktunk látni kóbor kutyákat. A televízióban láthatjuk, hogyan vadásznak falkában a farkasok. Van egy félelmetes kép a Szentírásban: mint üvöltő oroszlán, körbe jár a gonosz lélek, és lesi, hogy kit tudna elnyelni. De ennek van egy párja is: azt mondja Jézus, hogy „jöjjetek hozzám mind, akik megfáradtatok”. A jó hír nekünk ebben az, hogy ha nekünk annyira fontos tud lenni ez az ügy: a nemzetünk, a legkisebbek, a kicsinyek, akkor mennyivel inkább a Jóisten ügye ez! És úgy gondolom, hogy ahogy Önök is, mi is Déván, és a többi hat helységben, ahol működik az alapítvány, folyamatosan keressük azokat, akikkel szövetkezni tudunk, akik a munkatársaink lehetnek. Ugyanígy tesz a Jóisten is: egyszerűen szétnéz. Van egy nagyon fontos ügye, és megnézi, kit lehetnek ennek szolgálatával megbízni. Meggyőződésem, hogy ez így van: az Úr keresi a munkatársakat. Társ-teremtők vagyunk. Mert nem befejezett ez az ügy. Nem csak fejlődésről van szó, hanem teremtésről.

     A magyar nemzet újjáteremtésében is társ-teremtők vagyunk.

Polgári Magyarországért Alapítvány, 2009.


Forrás webcím (letöltve: 2019.07.21 - 05:11): http://szpma.hu/hir/86-AldasnepessegSorskerdesaKarpatmedenceben.html