PMA webhelyen lett közzétéve (http://szpma.hu/)

Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

beszélgetés Dr. Für Lajossal   

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő
 
Népesedésünk 1100 esztendeje
 
Balog Zoltán: Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim! Magyar sors a Kárpát-medencében. Népesedésünk évszázadai 896-tól 2000-ig – Für Lajos tanár úr könyve ez. Az egyik kedves titkárnőm megkérdezte, hogy miért foglalkozik ez a Für Lajos demográfiai kérdésekkel? Mire a másik titkárnőm azt válaszolta, hogy azért, mert ő volt a honvédelmi miniszter. Tényleg: egy honvédelmi miniszter miért foglalkozik demográfiai kérdésekkel?

     Für Lajos: Tisztelettel és nagy szeretettel köszöntök mindenkit. Ha én is lelkész lennék, azt mondanám, hogy „szeretett atyámfiai!” de sok hölgy is van itt, tehát „anyám lányait” is köszöntenem kell.

     Miért foglalkozik demográfiával? Mert úgy lett honvédelmi miniszter, hogy annak semmi köze nem volt korábbi önmagához, de miután a sors ezt a szerepet osztotta rá, rá kellett már akkor jönnie: ha nem gondolkodunk el komolyan a magyarság egyik sorskérdésén, és nem teszünk valamit, hogy a lejtőn megálljunk, akkor a végén nem marad egy katonám sem. Hát ezért.

     Nem azóta foglalkoztat engem a magyar nemzet, népközösség demográfiai kérdése, hanem már jóval korábban foglalkoztatott, és történészként arra jöttem rá, hogy mindig megdöbben az ember, amikor találkozik ezzel a kérdéssel, és összeveti, hogy hol voltunk valamikor, mondjuk 1100 évvel, mondjuk 500 évvel ezelőtt, és hol vagyunk ma. És hogy hol voltunk, és hol vagyunk, annak egyik alapkérdése a népesedés – az, hogy mennyien voltunk, mennyien voltak mások itt, ebben a világ egyik legcsodálatosabb természetföldrajzi egységében, amit Kárpát-medencének neveznek, és mennyien vagyunk ma, és mennyien vannak mások.

     Ez egy alapkérdés, amelyhez természetesen meg kellett nézni a demográfiának, mint szaktudománynak, és a népesedésnek, mint történeti jelenségnek a folyamatait, alapkérdéseit. Így készült el egy könyv.

     B.Z.: Ha valaki az Amerikai Egyesült Államokból jön ide, és talál egy olyan kicsi népet, vagy talán nem is olyan kicsi: hol kicsi, hol nagy népet, amelyik 1100 év távlatában szemléli a saját demográfiai kérdéseit, akkor nemcsak elámul, hanem egyfajta teljes értetlenséggel szemléli a tevékenységét. Mi a hozadéka ezeregyszáz évnek? Vissza lehet-e menni egyáltalán ilyen távolra az időben? Hiszen még a vizsgálat eszközeinek is változniuk kell! Egészen más az írásbeliségnek, az adatolásnak a szerepe 1100 évvel ezelőtt, mit akár 500, vagy 300 évvel ezelőtt. Meddig van értelme visszamenni egyáltalán az időben? Úgy gondolom, hogy Jacob Burchartnak, a nagy kultúrfilozófusnak igaza van, hogy a történelemről mindig a jelen és a jövő érdekében beszélünk. A jelen és a jövő érdekében meddig van értelme visszamenni a magyarság történetében, a demográfiai kérdéseket vizsgálva?

     F.L.: Azt hiszem, ahhoz, hogy jobban megértsük a mai helyzetet, hogy mi van ma, mi várható holnap, és mi lesz még később, elegendő ötszáz évre visszamennünk, de ahhoz, hogy legyen összehasonlítási alapunk, nem árt, ha tudjuk, mi történt hatszáz évvel azelőtt. A mai gondjaink megértése – mindenki tudja –, köztörténetben, demográfiában, népesedésben, és egyáltalán: a nemzeti lét- és sorskérdések ügyében 1526-tal kezdődött. Az első Moháccsal, ahogyan azt mondani szokták. Sajnos a történelem adott nekünk egy második Mohácsot is.

     A megértés szempontjából tehát igazán elegendő ötszáz évet áttekinteni, de még egyszer mondom: ha valami lelkesítő erőt is akarunk gyűjteni magunknak a múltunkból, akkor nem árt megnézni azt a fényes hatszáz esztendőt is.

     B.Z.: Melyiket tartja tanár úr a magyar demográfia leginkább irigylésre méltó korszakának, és miért?

     F.L.: Könnyű a válasz: azt az első hatszáz évet, amikor ideérkeztünk a Kárpát-medencébe. Ma már vannak más felfogások is azzal kapcsolatban, hogy mikor jöttünk ide, mi azonban tartsuk magunkat a hagyományos felfogáshoz, hogy 895-96-ban. A rákövetkező 600 évben nemcsak Európa, és nemcsak Közép-Európa egyik legtekintélyesebb hatalma, királysága, gazdasága és gazdagsága, kultúrája, jogrendszere, hadserege volt az, amit a magyar királyság hadseregének, gazdaságának, gazdagságának neveztek, de népesedésében is egy rendkívül emelkedő pályán haladt.

     Hosszú lenne itt részletezni. Az a közmegegyezés a történészek között, hogy a honfoglaló magyarok lélekszáma körülbelül 400 ezer fő volt. Az itt talált, különböző néptöredékek – kivéve egyetlen kis csoportot, a Kis-Kárpátok térségében élő morva-szlávokat –, együttesen körülbelül 200 ezren voltak. Vagyis összesen mintegy 600 ezer ember – három Debrecen nagyságú népesség – élt az egész Kárpát-medencében.

     A szórványos adatokból következtetve, a történészek és demográfusok azt állapították meg, hogy az első hatszáz esztendőben a korabeli általános európai népszaporulati trend, hasonlóan más európai államok, nemzetek, népközösségek, népcsoportok népszaporulatához, körülbelül évi 3-4 ezrelék volt. (A halálozások és születések különbözetét nevezik természetes népszaporulatnak, és ezrelékben szokták megadni, tehát ezer emberre kivetítve mondják meg, hogy mennyi ember hal meg, és mennyi gyermek születik egy évben; a kettő különbözete adja a természetes ezrelékes népszaporulatot). Ez persze egy állandó szám, ami az adott éveken belül ingadozhatott, de általában 3-4 ezrelék, ami azt jelentette, hogy körülbelül egy adott népességszám 180-220 esztendő között duplázódik meg. A 600 ezer tehát körülbelül Szent István halála után, a 11. század közepén. Becslések szerint a népesség száma ekkor egymillió körül mozgott. Azért nem több, nem 1,2 millió, mert sok háború volt, hadjáratok, kalandozások, így kicsit pusztult a magyar, de nem nagyon. És ez a szám növekedett a tatárjárás idejére kétmillió fölé.

     Tartott tehát tovább a 3-4 ezrelékes növekedési trend. Ugyanez érvényesült a következő időszakban is, holott közben belépett egy rendkívül erőteljes természeti csapás: 1348-ban nem csak Magyarországon, de egész Európán egy új, rettenetes betegség, járvány, a pestis söpört végig, és négyszáz éven keresztül vendégeskedett Európában; az 1770-es évek második felében tűnt el véglegesen. Ennek ellenére, továbbra is tartott az emelkedés, olyannyira, hogy a mohácsi vész előtt az ország népessége 3,5-4 millió körül lehetett. A pestisjárványok ugyan hat-, nyolc-, tízévenként megismétlődtek, azonban mindazt, amit a pestis elvitt a természetes népszaporulatból, azt a lassú, folyamatosan zajló, kisebb-nagyobb mértékű bevándorlás pótolta. Magyarország népessége tehát Mohács előtt éppen annyi volt, mint a korbeli Angliáé. Az angolok, csak Nagy-Britanniában, ma 60 millióan vannak…

     B.Z.: Mohács. Miért éppen Mohács? Hiszen annyi sorscsapást, betegséget, háborút hevert ki a magyarság! Úgy tűnik, mintha 1910-ben, közel négyszáz évvel Mohács után, a magyarság regenerációja alapvetően megtörtént volna. Miért kell mégis Mohácsig visszamenni, hogy a mai helyzetet megértsük?

     F.L.: Nincs arra idő, hogy azt a bizonyos külső bevándorlást, annak a mértékét, ami Mohácsig megtörtént, részletesen vázoljam. Csak a végeredményt mondom: a Kárpát-medence 3,5-4 millió lakosából (amely körülbelül húszezer települést hozott létre – ma tizenötezer van; kis, apró falvakkal szórta tele az egész medencét), általános közmegegyezéses magyar történészi becslések szerint körülbelül 3-3,2 millió volt a magyar, vagyis a népesség 75-80 százaléka. Közben már Erdély hegyeiben, de a Középhegységben is, megjelentek, kisebb falvakban éltek a románok, valamennyi szerb is volt már, az észak-keleti Kárpátokban voltak ruszinok is, és a felvidéki térségből annak rendje-módja szerint terjeszkedtek az ott lévő morva szlávok, akiket ekkor természetesen még nem hívtak szlováknak – magyarban tótnak nevezték őket. Ők maguk is csak a 19. századtól hívják magukat szlováknak.

     Tehát 75-80 százalék magyar. Ez nagyon fontos! Durván négymillió lehetett a népesség száma. Kétszáz éves törökvilág következett, majd ami utána jött: a Rákóczi- szabadságharc, lepusztult ország, előtte majdnem húsz éves felszabadító háborúskodás, amikor állandó háború folyt a Kárpát-medencében, mire a törököt sikerült kiűzni. Az eredmény az lett, hogy 200 év alatt, amikor a népességnek a normális, természetes népszaporulat-adottságai alapján meg kellett volna duplázódnia, ehelyett ugyanannyi maradt, mint volt Mohács előtt: négymillió.

     Az 1710-es években is csak négymillió volt a Kárpát-medence össznépessége a becslések szerint. Mert mi történt? Amíg a török itt volt – szinte ékként, bent, az ország testében volt egy idegen nagyhatalom. A Balkánt lenyelték, meghódították, utána hagyták a népeket élni. Itt 150 éven át, állandó háborúk folytak. Hatalmas hadjáratok, többéves háborúk. Volt egy tizenöt éves háború a 16. század végén, a 17. század elején, és volt a húsz éves fölszabadító háború. Tengersok hadjárat, amit a törökök vezettek, hol a Dunántúlon, hol az Alföldön, hol az ország különböző részein. Mindezek következtében eltűnt két évszázad teljes népszaporulata. Az majdnem négymillió embert jelent.

Az igazi dráma azonban nem ez volt a mi számunkra: amíg Mohács előtt az ország négymilliós népességének 75-80 százaléka volt magyar, most a megmaradt négymilliónak csak 50 százaléka. 3,2 millió helyett kétmillió volt a magyar az 1710-es években. Tehát nemcsak a természetes népszaporulat tűnt el a kétszáz éves, borzalmas időszak alatt, hanem eltűnt a magyarság biológiai törzsének is majdnem egyharmada. Abszolút számokban is fogyott, több mint egymillióval.      Ez egy nemzeti dráma. Népesedési katasztrófa. Nem lehet másképp nevezni. Megtörtént.

     Miért mi? – tehetjük fel a kérdést. A válasz roppant egyszerű: a török az ország testének azt a részét szállta meg, amelyik színmagyar volt. Az egész középkor folyamán végig. Dunántúl, Alföld, Bácska, Temesköz – színmagyar települések voltak ott a török idő előtt. Ma alig találunk ott magyar településeket. Éppen azt a rész pusztította a török – nem azért, mert így akarta, hanem mert így alakult ebben a térségben a hatalmi erőviszony–, hogy a Kárpát-medencének majdnem teljesen a magyarok által lakott területeit szállta meg, és szükségképpen ott pusztult nagyobb arányokban a népesség. Ugyanakkor a nem-magyarok a Kárpátok hegyvonulatában, körös-körben, valójában a török hódoltságon kívül eső területeken voltak, ahol nemcsak a természetes népszaporulatuk növelte a lélekszámukat, hanem a folytonos beszivárgás is. Főként a ruszinok és románok érkeztek, és már a törökök alatt nagymértékben megindult a szerbek benyomulása. Ők Koszovóból menekültek, ahol mára csak nagyon kevés maradt belőlük. Jöttek fölfelé (ahogyan azt a 20., sőt a 21. században, napjainkban is teszik: nyomulnak föl a Balkánról, észak felé). Természetes módon esett útjukba a Magyar Királyság területe, illetve egy ideig a török hódoltság területe.


Ez a tragikus helyzet állt elő, de igazából nem ez a mélypont. Az a török világ rekonstrukciója után következett be, amikor a hiányokat, az elpusztult települések százait, ezreit kellett újjáéleszteni. A húszezer településből tízezer se maradt. Az apró falvak tömegével, százszámra pusztultak el. Az Alföld, a Dunántúl, a török hódoltság peremterületei, ahol állandóak voltak a kisebb ütközetek, valahol a föld alatt tele vannak az eltűnt falvak romjaival.

     Mindezt valamiképpen újjá kellett teremteni. Megindult az ország inpopulációja, benépesítése. Ez a 18. században zajlott, s kicsit tartott még a 19. század első két évtizedében is. Ezalatt aztán végképp megváltozott a magyarság részaránya, a Kárpát-medencében élő népcsoportokéhoz képest. Hiszen a magyarságnak nem voltak határokon túli tartalékai, csak a természetes népszaporulatával tudta, ahogyan tudta újrateremteni a lepusztult településeket. Németeket kellett hozni, románok jöttek, a ruszinokat már a Bácskában telepítették le, végig Erdély, és az Alföld vonalában. Lecsorognak a Kárpátokban, egészen a Temesközig és a Bácskáig. Jöttek a németek is – korábban is voltak, de azok városiak voltak: szászok Erdélyben, németek a Szepességben. Most a parasztokat telepítették be. Főleg az Alföldön és a Dunántúlon jöttek létre a német falvak. És jöttek a szlovákok is, mint telepes lakók. Mindezek következtében, a 18. század végére, az első magyarországi hivatalos népszámlálás idejére, amelyet II. József korában bonyolítottak le, a magyarság részaránya 40 százalékra esett. Háromszáz évvel korábban még 80 százalék volt. Innen indult a 19. század.


     B.Z.: „Népfaló történelmi tenger” – írja könyvében a Tanár úr. A „dagály”, ami elsodor bennünket: a vándorlás, a migráció kifelé, és befelé, a pusztulás. És Tanár úr az elsodró „dagály” mellett „apálynak” nevezi a gyermekvállalási kedv apadását, amely elapaszt bennünket. Lehet-e mondani valamit a 18. század végéig, vagy száz évet ugorva, 1910-ig a gyermekvállalási kedv alakulásáról, vagy ez egy történelmietlen kérdés?

     F.L.: Nagyon fontos kérdés. Minden népesedés alapja az, amiről beszéltem már, a természetes népszaporulat. Ez az alap. Erre rakódik rá minden. Említettem, hogy 600, sőt 800 éven át, nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte évi 3-4 ezrelékes növekedés volt. Döntő változás a 18. században kezdődött, amikor minden országban, általában a fehér civilizációban megugrott a népesedés.

     Korábban ez az igen alacsony, évi 3-4 ezrelékes gyarapodás, rendkívül magas születési szám, és rendkívül magas halálozási számból jött létre. A következtetések, kimutatások szerint, az évi, természetes gyermekszületések száma, századokon át körülbelül 45-50 ezrelékes volt. Vagyis ahogyan azt a demográfusok nevezik: a női termékenységi időt szinte teljes egészében kihasználták. 16-18 éves kortól negyvenegynéhány éves korig, két-háromévenként szültek a nők. A klasszikus példát el szoktam mondani a tanítványaimnak, és elmondom itt, Önöknek is: Mária Terézia, aki egy hatalmas birodalom élén állt, s nem is akárhogyan irányította azt, aki a maga női nemében Európa egyik legnagyobb uralkodónője volt, az első gyermekét, akit később II. Józsefnek hívtak, 19 éves korában szülte, és azután még tizenöt gyermeket szült. Ebből – mivel nagyon jó környezetben élhettek –, tizenkettő megérte a felnőttkort.

     Korábban ez az általános, 40-50 ezrelékes születési arány azért nem tudott nagyobb népszaporulati arányt produkálni, mert rendkívül magas volt a halálozási arány is, és ezen belül a csecsemőhalandóság aránya. A 18. század közepéig a halálok legalább a felét, esetleg ennél is többet, a csecsemőhalandóság tette ki. Tehát szültek a nők, de sajnos meghaltak a gyerekek.

     A 18. század közepén következik be a nagy fordulat, a demográfiai robbanás, amikor a különböző civilizációs hatások, a tudományok fejlődése, táplálkozás, lakásviszonyok, stb. javulása következtében egyre inkább csökken a halálozási arány, és főként a csecsemőhalandóság. A demográfiai robbanás azért következik be, mert ugyanakkor a nők, a hagyományos rendnek megfelelően, tovább szülték a gyerekeket. A születési arányszám egy ideig ugyanolyan magas maradt, miközben az elhalálozási arányszám lassan, fokozatosan csökkent. A természetes népszaporulat tehát nőtt.

     Egy idő után azonban rájöttek arra, hogy miután több gyerek marad meg, mint korábban, nem kell annyit szülni, és csökkenni kezdett a szülések száma. Ez a két pálya kinyílt egy magasságig – 10-12 ezrelékig, s az éves természetes népszaporulat három-négyszeresére nőtt. És ez a pálya maradt még tovább, mivel a halálozási számok csökkenhettek, de azzal párhuzamosan csökkent a szülési szám is.

     Így jutottunk el a 20. század elejéig-közepéig, amikor egy idő után már nem lehetett tovább csökkenteni a halálozási arányt, viszont a születések száma tovább csökkent. A két háború között, a ’30-as években, amerikai demográfusok azzal foglalkoztak, hogy most már vissza fog állni az a szabályos, korábbi természetes trend, amelyik a demográfiai robbanás előtt, századokon át létezett. Vagyis az évi természetes népszaporulat visszaesik évi 3-4 ezrelékre. Az amerikaiak azonban – mint annyi másban –, ebben is tévedtek, legalábbis ami Európa helyzetét illeti.

     De különösen súlyosan érintett bennünket, magyarokat a bekövetkezett, tovább csökkenő születési, és lassan megálló halálozási trend, mert egyszer csak – és sajnos Európában itt az elsők között –, elérkezett az a pillanat, amikor a szülési szám ugyanannyi, mint az elhalálozási, sőt itt nem áll meg, hanem alászáll, s a növekedés helyett fogyni kezdünk. Itt tartunk most.

     B.Z.: Úgy tűnik, hogy a 20. század elejéig elmondható, hogy mindazok a történelmi- és civilizációs ártalmak és segítségek egyformán, de legalábbis hasonlóan érintik a különböző etnikumok sorsát, és – egy kis történelemhamisítással – mondhatjuk, hogy a speciálisan magyar soros valahol a 19. század végén, a 20. század elején kezdődik. Számomra a legmegdöbbentőbb számok a Tanár úr könyvében nem valóságos, hanem hipotetikus számok: egy nagyon furcsa, de vaslogikával végigszámolt folyamat végén Tanár úr azt írja, hogy 1910 óta, a Kárpát-medencében minden népcsoport – a magyaron kívül – legalább megduplázta magát, de van, amelyik megháromszorozta. Egyedül a magyarok, akik elfelezték saját magukat. 1910 óta, ha a határon túli magyarokra tekintünk, 6,6 millióan kellene lenniük, és vannak 2,6 millióan. A mondat így hangzik: „Jóval többen vannak, akik nincsenek”. Hogy ennek mi az oka, úgy gondolom, egyetlen szóban össze tudjuk foglalni: Trianon. Erről kérdezném Tanár urat.

     F.L.: Előbb a megelőző korszakról kell beszélni. A 19. század második felében újra egy emelkedő szakaszba lépett ez a szerencsétlen népcsoport. Annyi sok csapás, és balsors után, főként a kiegyezést követően, nemcsak a magas természetes népszaporulat következtében, de egyéb okok folytán is, a magyarság lélekszáma és számaránya egyaránt emelkedni kezdett. 1910-ben, az egész Kárpát-medencére kiterjedő, utolsó egységes népszámlálás idején, beleértve a 20 milliót számláló horvát-szlavón országot is, a népességnek több mint a fele volt magyar. Horvátország nélkül 54 százalék. Tehát a 18. század végi-, 19. század eleji 40 százalékról 54 százalékra emelkedett.

     Ennek három fontos oka volt. Akkor még az egész Kárpát-medencében magasabb volt a magyarság természetes népszaporulata, mint valamennyi többi népé. Abszolút számokban valamennyi népet 1-2 ezrelékkel fölülmúlta. A másik: az annyiszor átkozott-elátkozott asszimiláció. Csakhogy ez az asszimiláció két népcsoportot érint: a németeket – közülük is elsősorban a városlakó népességet –, azok asszimilálódtak, és a 19. században Magyarországra hatalmas arányokban bevándorolt, galíciai zsidóságot. A 20. század elején majdnem egymillió volt már a lélekszámuk, s közel 90 százalékuk már akkor magyarnak tekintette magát.

     Nem igaz tehát, hogy a magyar asszimiláció olyan fokú volt, amely következtében a magyarság ilyen mértékben föl tudta tornászni a maga etnikai túlsúlyát, mert az asszimiláció egyáltalán nem érintette a románokat, sem a ruszinokat. A szlovákokat is csak a vegyes nyelvhatár területén, de ott fordított irányban is történt asszimiláció, és egyáltalán nem érintette a szerbeket. Ennek a többletnek a harmadik forrása az volt, hogy miután a magyarság zömmel a Kárpát-medence középső térségét ülte meg, ezért viszonylag alacsonyabb volt köreikből a kivándorlás, mint a szegényebb tájegységeken élő, nem-magyar népességből. Ez a három tényező eredményezte, hogy 54 százalékra tudta feltornászni magát.

     Innen indult a 20. század, amelynek két katasztrofális történelmi csapása volt, a két vesztes világháború, és a rájuk következő békediktátumok – Trianon, és utána Párizs, a másik pedig 1956. Ezek nem közvetlen demográfiai tényezők, tehát nem úgy hatnak a népesedésre, mint a természetes népszaporulat, nem úgy, mint egy pestis, egy kolera, vagy egy tüdővész-járvány. Ezek közvetetten hatnak a népesedésre, de pontosan, adatszerűen kimutatható, hogy Trianon után, az elcsatolt területeken a magyar ajkú népesség népszaporulata szinte egyik évről a másikra 5-6 ezreléket zuhant. Erdélyben, Felvidéken, és mindenütt, az ott élő, nem-magyar népcsoportok szaporulata hirtelen magasabb lett, mint a magyaroké. És ugyanez vonatkozik az anyaországra is, azonban az igazi, nagy katasztrófa majd a II. Világháború után következik be, főként 1956 után.

     1956-nak nem csak a maradék Magyarország történetében van meghatározó szerepe, hanem az egész Kárpát-medencében élő magyarság demográfiai, népesedési történetére is súlyos következményekkel járó hatást gyakorolt. Valamennyi népcsoportot megvizsgáltam: a ’60-as-, ’70-es években kezdett el zuhanásszerűen csökkenni a születések száma, és maradt tovább a halálozási arány. Először a délvidéki, szerencsétlen magyarok körében – ott már 1970-ben mínusz egy ezrelékes volt az úgynevezett népszaporulat, tehát fogytak, abszolút számokban is, ’81-ben Magyarországon, és attól kezdve mindenütt.

     A legutóbbi tíz esztendő pedig a katasztrófák katasztrófája: Erdélyben 200 ezerrel, Felvidéken ötvenezerrel, a Délvidéken legalább 50-60 ezerrel fogyott a magyarság. A határon túliak összese 300-350 ezerrel lettek kevesebben – szabad országokban, ahol szabadon vallhatja meg mindenki a nemzetiségét!

     Ezért az a szomorú adat, amit a Nagytiszteletű úr itt említett, hogy még vannak 2,6 millióan, ma már nincs így. Ma már 2,3-2,4 millió körüli a határon túl élő magyarok száma. Mi még, állítólag, tízmillióan vagyunk, de csak azért, mert nagyarányú a bevándorlás. Ha ez nem lenne így, ha nem jönnének át azok, akik innen hiányoznak, akkor már ott is tízmillió alatt lennénk. És az a tízmillió sem mind magyar! Vannak köztük németek, szlovákok, szerbek, horvátok, és legfőképpen vannak egyre rohamosabb számban gyarapodó cigányok. Tudjuk, az nem nemzeti kisebbség, de etnikum. Így hívja saját magát. Nagyon szolid becsléssel, az előbb említett, nem-magyar népcsoportok a mai Magyarországon mintegy 1,2 millióan vannak, vagyis a magyar, ott, odaát, már csak 8,8 milliót számlálhat.

     Hadd mondjak el egy-két adatot: 1990-ben jártam Bagaméron, Hajdú-Bihar megyében, közel a román határhoz. Akkor a lakosságnak húsz százaléka volt cigány. Az általános iskolásoknak már 40 százaléka. 1995-ben pedig, a terhes anyáknak 80 százaléka volt cigány. Tiszaroffon öt évvel később tíz százalék volt cigány, az iskolások 40 százaléka, és a terhes anyák 90 százaléka. Nemrég hallottam egy faluról, Domaházáról – fönn van Borsod megyében. Az általános iskolába 102 gyermek jár. Közülük kettő magyar.

     A helyzet nem egészen szívderítő, tudom, de a helyzetképet az anyaországról, majd az elszakított magyar népcsoportokról majd elmondják azok, akik itt utánam következnek. Össze kell majd rakni mindent.

     Azt hiszem, nagyon kritikus helyzetben vagyunk. Úgy látom, hogy a politika sok mindent tehet annak érdekében, hogy a dolgok valahogy megváltozzanak, de miután amolyan kutyaütő emberként, magam is foglalkoztam valamelyest politikával, tudom, hogy mindent nem tehet meg. Mást is, sok minden mást kell tenni ahhoz, hogy ez a katasztrofális helyzet megváltozzon.

     Nemrég olvastam Chesterton-nak egy híres, A józan ész nevében című könyvét, amelyben a 20. században súlyos helyzetbe került egyetemes emberiség ügyéről ír. Zsákutcája vagy az államkapitalizmus, amit szocializmusnak neveztek el vagy a magánkapitalizmus. Mindkettő ugyanolyan csőd – mondta. És mindkettő súlyos helyzetbe vitte, és viszi az emberiséget. Ebből ki kell törnie, mert ha nem, belepusztulhat. És azt mondta Chesterton: „A veszélyből csak egy út vezet ki. Nincs más kiút, csak a veszélyes út.”

     Nem tudom, hogy mi hogyan tudunk kiemelkedni ebből a veszélyes helyzetből. Azt tudom, hogy minden lehetséges politikai, társadalmi, szellemi, emberi, oktatási, és minden erőt meg kellene mozgatni és mozgósítani ahhoz, hogy valahogy kijussunk ebből a katasztrófahelyzetből, mert ez, bárhogy nézem is, demográfiailag aligha nevezhető másnak.

     B.Z.: Magyar sors a Kárpát-medencében, és talán egy evangéliumi idézet is idekínálkozik: Kiáltónak szava a pusztában. Igazságtalanok vagyunk a Tanár Úrral, mert ezt a kiáltó szót itt hagyjuk a teremben, és megpróbálunk – önfegyelemmel – egyelőre csak a diagnózisról beszélni: hol is tartunk valójában, és nem a terápiáról. Úgy gondolom, hogy ebből a hallatlanul mély, és lendületes előadásból mindannyian éreztük, hogy amíg szövetében, amíg szálanként szét nem szedjük azt a komplex jelenséget, amivel itt szembesülünk, addig valójában nincs jogunk arról beszélni, hogy hogyan-merre tovább. Tanár úr, köszönjük szépen!

Polgári Magyarországért Alapítvány, 2009.


Forrás webcím (letöltve: 2019.10.17 - 00:39): http://szpma.hu/hir/95-AldasnepessegSorskerdesaKarpatmedenceben.html