PMA webhelyen lett közzétéve (http://szpma.hu/)

Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében

Mikola István előadása   

2004. október 1-2, Nagyvárad és Félix-fürdő
 
Testi és lelki népegészség
 
     Nem tudom, hogyan keveredtem ennyi lelkész közé – valami furcsa kakukktojásnak érzem magam, ráadásul katolikus vagyok, és nagycsaládos. Öten vagyunk testvérek, ötünknek 21 gyereke van. Megtapasztaltam a nagycsalád minden előnyét, és nagyon egyetértek Püspök úrral: óriási pszichés energiaforrás a gyermek!

     Emlékszem, hogy amikor a gyermekeim születtek, akkor voltam a legnagyobb offenzívában – ahogy az ellenségeim szokták mondani, akkor voltam a legerőszakosabb. Ez az az időszak, amikor az ember eltelik életkedvvel, nyomulni tud, és offenzív bizakodással tekint a jövőbe.

     A lelkész urakat hallgatva sokszor rátévedt a tekintetem erre a plakátra. Csodálatos képek vannak rajta: kigyúrt izomzatú férfiember, hosszú combú, csinos, szexbomba nő, és nem kisállat, hanem egy nagy állat, egy bika, amit kergetnek. Van még flamenco-táncos, jet-ski, és a modern világ egyéb nagyszerűségei. És elgondolkoztam azon, hogy gyerek viszont nincs rajta. Az aláírás pedig: join the success – csatlakozz a sikerhez, vegyél részt a sikeres életben. Nagyon érdekes! Öregecske nőt nem látok a plakáton. Azt látom tehát, ami a mindennapi élet része, ami valahol az energiát adja nekünk, ami továbbvisz bennünket. Hogy hova? Itt már nagyon nagy gondjaim vannak.

 

     Néhányan érintették ugyan az Európai Uniót, de nem nagyon tudunk mit kezdeni ezzel a világgal. És nem árt, hogy akkor, amikor népegészségi, demográfiai kérdésekről beszélünk, akkor ezt az európai közösséget is megpróbáljuk értelmezni.

     Soha nem felejtem el, május 1-jén a tengerentúlról jöttem haza, valamikor reggel szállt le a repülőgépem, és amikor Ferihegyről bejöttem, az első élményem az volt, hogy be van füvesítve a Szabadság-híd. Nem járt a villamos, nem jártak az autók – emberek pipiskedtek a füvön. Gondoltam, ez már tényleg Európa. Továbbmentem, és láttam, hogy a Lánchídról – nappal, színes lámpákkal megvilágítva – függönyként ömlik a víz. Amint azt később megtudtam, a gellérthegyi karsztvíztárolókat nyitották meg. Ömlött a Dunába a víz. Én egy olyan országból jöttem, Szudánból, ahol a víz aranyértékű kincs. Továbbkanyarodtam, és azt láttam, hogy az Andrássy út elején éppen kamionokra kapaszkodik fel a tobzódó másság, exhibicionista, félmeztelen fiatalok. Orvosként jól tudom, hogy a másság diszkrétebb, mint a heteroszexualitás. Ez nem a másság: ez a közbotrány! A gyerekek pedig álltak az út két oldalán – éppen amikor a szexuális identitásuk alakul –, és nézték ezt a tobzódó, úgynevezett másságot. Hazánk nagy írója megy a menet élén hazánk nagy pszichiáterével. Tovább, az Oktogon és a Hősök tere között folyt a lé, ingyen-virsli, régi május elsejei hangulat, még az elzengett dalok is hasonlóak voltak. Akkor már elegem volt egész Európából. Kanyarodtam Szentendre felé, és mit hallok a rádióban? Hogy a most leköszönt miniszterelnökünk a tréfás riporteri kérdésre, miszerint mit nem vinne magával, mit hagyna itthon, amikor megy a nagy Európába, azt mondja, hogy szívesen itthon hagyná a polgári jobboldalt.

 

     Furcsa volt a kép, mert azt tükrözte, mintha mennénk valahova, el arról a földről, ahol születtünk, amit a miénknek tudunk. Hát nem megyünk mi sehova: Európa ölel körül bennünket a határaival. Ezek után végképp érthetetlen volt ez az egész, és eszembe jutottak a korábbi szövegek: mákos gubát lehet enni, moslékot adni a disznónak, cukrászdát nyitni Bécsben, és folytathatnám.

     Nem tudunk mit kezdeni ezzel a korral és ezekkel a történésekkel. Senki nem üdvözölte a szlovéniai, ausztriai, szlovákiai magyarságot, hogy visszatért a nemzettesthez. Hogy – valaki mondta is az előbb –, a magyarság soha nem látott populációs és területi gyarapodást könyvelhet el az európai csatlakozáskor, ami nem kevesebb, mint a nemzeti együvé tartozás lehetősége, és annak a pszichés energia felszabadításának a lehetősége, amely a kollektív tudattal a rendszereken keresztül új nemzettudatot formálhat. Ezen belül új egészségtudatot, és demográfiai értelemben is új tudatot formálhat. Szó sem volt mindezekről. Nem tudunk mit kezdeni ezzel a mai korral.

 

     Eszembe jut egy néhány évvel ezelőtti tanulmány. Egy híres amerikai-angol közgazdász-egészségügyi csapat járt Magyarországon, hogy tanulmányozza a tragikus magyarországi népegészségügyi helyzetet, és általában az egészségügyi ellátórendszert. Két hónapot töltöttek Magyarországon, egy rettenetesen drága, 60 ezer dollárba kerülő tanulmány volt. Utána született egy nagy kötet, és amikor a televízió nyilvánossága előtt a kötetet átadta nekem a csapat vezetője, odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: Mikola úr, elég, ha az első oldalt elolvassa. Nem értettem, mi került hatvanezer dollárba, ami az első oldalon lehet. Nagy zavaromban kinyitottam a kötetet, és egy angol mondat volt az első oldalon, ami magyarul így hangzik: nem az a baj, hogy rövid a takaró, hanem hogy keresztben van az ágyon. Furcsán ránéztem, hogy mit ért ez alatt? Összekacsintottunk, és be kellett látnom, hogy valahol igaza van: nem mindig az a baj, hogy kevés a pénz, hogy nincsenek megfelelő források. A legnagyobb baj, hogy keresztben van a takaró az ágyon, és nem tudjuk ezt a takarót rendesen hosszába irányítani.

     Én is vallom azt, amit előttem a püspök úr mondott, és előrebocsátom, hogy miközben csak néhány adatot szeretnék népegészségügy-demográfia vonatkozásban mondani, hogy a világot megváltani, előre vinni csak jókedvű emberek tudják.

     Én a Himnusz után Jókai Anna versére gondoltam, amelyben kicsit benne van az egész magyar történelmünk, és az a lehetőség is, hogy átmehetünk mi a történelmi sorstragédiákból valami offenzív, optimista, jövőben bizakodó hangulatba is. A vers így szól: „Öreg Isten, nagy Isten, /más remény nincsen/ mint igazad, kegyelmed, /hogy Te szabj végül rendet. /Maradék országnak /adj életes kedvet.” A vers gyönyörű. Ugyanaz a kicsengése, mint a Himnusznak. Ugyanazt jelenti: jókedv nélkül nem megy.

     Az egymás vállára boruló, „merjünk kicsik lenni”- magyarság, amikor két magyar egymás vállára borulva jól kisírja magát, hazamegy, aztán nem történt semmi – ebben az új közösségi létformában semmiféle reménnyel nem kecsegtet bennünket. Azt gondolom, hogy a válság az emberben van, és válság lesz mindaddig, amíg végig nem gondoljuk egyszer mindannyian, közösen, hogy „mi végre vagyunk a világban?”. És furcsa, hogy én, akinek népegészségügyről kell beszélnem, fogok szólni az identitásról, az ember felelősségéről, de az egészséges élet az identitástól nem elválasztható fogalom. Mondhatom úgy is, hogy az identitás életvédő program.

     Az ember egy különleges biológiai lény. Orvosi értelemben is különleges, aki azért egyedüli az életvilágban, mert bír egy olyan képességgel, ami más senkinek sincs: önmagát tudja látni, mint cselekvő személyt. Azt mondjuk, hogy lelke van az embernek. A lélek nem más, mint az önmagam szubjektív észlelésének képessége. Tehát én ember vagyok, látom magam, amikor cselekszek, észlelem magam, és mivel szabad akaratot kaptam a Teremtésben, felelős vagyok azért, amit teszek. De ha magamért felelős vagyok, akkor a másik emberért is az vagyok, mert az ént csak a te határozhatja meg. Ez a közös felelősség az együvé tartozásnak a primér pszichés energiája.

     Erre az egyszerű evidenciára épülnek fel a nagy filozófiai tudományos nézetek – a transzcendentális reflexiónak a nagy tudományos iskoláira gondolok. Én ember vagyok, észlelem magam, felelős vagyok saját magamért, de felelős vagyok a másikért is, tehát közösséget építek a felelősségvállalásban. A kereszténység nem más, mint közösségépítés: egymásért vállalt, viselt felelősség. Ha továbbviszem ezt a gondolatot, ha valóban felelős vagyok a másikért, akkor ez a felelősség építi a kisközösségeket, nagyközösségeket, de a nemzetközösséget is. Azt pedig a nagy tudományokból már ismerjük – Jungra és követőire gondolok –, hogy az egymásért viselt felelősség, ha nagypopulációs vonatkozásban, nagy nemzeti együvé tartozásban jelenik meg, akkor valóban, a kollektív tudattalanon keresztül, az ebből felszabaduló energiák új nemzettudatot tudnak formálni új egészségtudattal, és a nemzetmegmaradásnak a tudatával is.

A napokban, egy vacsorán neves szakemberekkel volt módomban eszmét cserélni, és egyértelművé vált előttem, hogy a magyarságnak, demográfiai és népegészségügyi értelemben is, a legnagyobb baja az, hogy Mohácstól Trianonig, a történelmünk során felhalmozódott súlyos sérelmek, paradigmák elfogyasztották a kollektív tudattalanból, a nemzetlélekből a pszichés energiákat.

     Mindenre ugrunk, az ember frusztrációs toleranciaszintje nagyon mélyre csökkent; minden stresszel szemben védtelenné válunk, amelynek szomatikus, testi károsodást okozó hatása is lehet. Még az életvédő stressznek is patológiás hatása lesz, ha az ember tűrőképessége, frusztrációs toleranciaszintje mélyre süllyed. Tehát elfogyott a kollektív tudattalanból, a nemzetlélekből a pszichés energia. Elemésztették a történelmi paradigmák, elemésztették a populációs és területi integritásában Magyarország által elszenvedett, súlyos sérelmek.

     Nem árt, ha ilyenkor arra gondolunk, hogy az egyetlen lehetőség arra, hogy rendbe tegyük, megfordítsuk a negatív népesedési trendjeinket, hogy jó irányban változtassunk népegészségügyi adatainkon, hogy visszatöltsük a kollektív tudattalanba az elfogyott lelki energiákat. Ennek pedig, mai ismereteink szerint, négy forrása van.

     Az első a nemzeti identitás. Tudományos adatokkal lehet bizonyítani, hogy a nemzeti identitás a nemzetlélek legnagyobb forrása. Nemrég a Nature című szaklapban jelent meg egy dolgozat. Harminc évig készítették. A második világháborúban a Japánt elhagyó tömegenek, amennyiben az új környezetükben megőrizték ősi kultúrájukat, ápolták az anyaországgal a kapcsolatot, jobbak voltak a megbetegedési mutatóik, mint azoknak a tömegeknek, akik ugyancsak elhagyni kényszerültek Japánt, de feladták az ősi kultúrájukat, megszakították kapcsolataikat az anyaországgal, és asszimilálódtak. Ezeknek rosszabbak voltak a születéskor várható átlagos élettartam, csecsemőhalandóság, mortalitás, és egyéb népegészségügyi-epidemiológiai adataik. A két populáció adatai között a különbség szignifikáns, tehát tudományosan értékelhető. A nemzeti identitás – életvédő program.

      A társadalmi identitás – az egymásért viselt, vállalt szolidaritás. Tessék a társadalombiztosításra gondolni, vagy a polgár fogalomra, amit mára tönkretettek – az előző kormánynak központi fogalma volt a polgár, aki nemcsak gazdag középosztálybeli, hanem a határon túl élő magyar, a hajléktalan, és mindannyian, akik a Kárpát-medencében, akik ebben a nemzettestben élünk. Védett szó lett a nemzettest. A nemzeti együvé-tartozásról beszélni keveset merünk - mindig irredentizmus, sovinizmus, valami furcsa hangulat kötődik hozzá.

     Néztem az olimpián a vízilabda-döntőt. Ott ült egy kis szobában az egész család, vagy huszonöten. Megnyertük a döntőt, eufórikus öröm volt az egész szobában. A tv képernyőjén át lehetett érzékelni, hogy azok a magyarok, aki ott ültek a lelátókon, szinte tébolyult örömben ünnepelték a győztes fiúkat, és emlékszem egy képre: a karzatról, ahol a magyarok énekeltek, belógattak egy Nagy-Magyarország térképet. A kamera rátévedt, majd mintha valami bűnös dolgot látna, azonnal lement róla. Vártam, mert átéreztem a lelkületét, hogy mit fog tenni a riporter. Nyilván, ő is megdöbbent ezen az akcióján, mert önmagát észlelő, látó emberről volt szó: lassan visszaaraszolt a képre, úgy félig, majd lassan levette róla a kamerát. Hát ilyenek vagyunk. A legnagyobb pszichés energiaforrást nem tudjuk használni.

A család a harmadik nagy forrása a pszichés energiának, ami a kollektív tudattalant kondicionálhatja. És miről szól ma a történet? A családon belüli erőszakról. Ezzel vannak tele az újságok, a híradók. Mintha általános lenne: az apa üti az anyát, falhoz csapják a gyereket… És a fiatal milyen következtetésre jut? Hogy talán nem is olyan jó dolog ez a család – ott bajok vannak, gondok vannak, jogszabályok tömegének kell védenie az anyát az apával szemben, a gyereket a szülővel szemben. Pedig a család: az energia forrása. Az egyéni energiának is a legnagyobb forrása. Akinek van, vagy volt kisgyereke, tudja, mennyire „felturbózza” ez az élmény, hogy gyereke van. Még akkor is, ha külföldön dolgozik. Két évet dolgoztam Brüsszelben, a nemzetközi gyógyszergyártóknak voltam az ügyvezetője. Állítom, hogy ennél nehezebb állás nincs a világon, de az a tudat, hogy ott a gyerek, hogy felhívtam, és hallhattam, miket tud már – ezek az apró, szinte gyerekesnek tűnő dolgok olyan energiával töltik fel az embert, ami a nehéz pozíció viselésében is segít.

     A negyedik nagy energiaforrás a hit. Itt nem feltétlenül valami ájtatoskodó, vallásos hitre gondolok, hanem egyáltalán: hinni abban, hogy amit csinálok, az jó, hinni abban, hogy a jövő valami jobb dolog lesz. Offenzív optimizmussal tudok viszonyulni a következő időkhöz, hiszem azt, hogy a gyermekem egészségesen megéri a felnőttkort – valamiben hiszek. Az ima ennél még több. De orvosként megtanultam, hogy az a beteg, akiért drukkolnak, akit szerető közösség vesz körül, akiért imádkoznak, akiért aggódnak, az másképp gyógyul, mint az önmegvalósító, lélekhámozott, magára maradt, szerencsétlen ember.

     A hit nem kevesebb, mint a sokszor megváltoztathatatlannak vélt világfolyamatba való aktív beavatkozás nagy lehetősége. A hívő embernek ezt tudnia kell, mert be tud avatkozni a világ folyamatába. Ez egy óriási erő, csak ezt meg kell élni, erre rá kell döbbenni, erre hagyatkozni kell. Mert ugye: én a gondviselésben bízom, csak egy nagy bajom van vele, hogy nem működik, csak rajtam keresztül. Pedig olyan jó lenne nézni a szoba sarkából, hogy milyen húzásokat csinál – de nem csinál! Be kell tenni a lábunkat az ajtórésbe. Sokan vádolnak azzal, hogy nyomulok. Mindenkinek kívánom, hogy tegye ezt. Nyomulni kell, mert Európa átlép rajtunk, ha mi ebben a „merjünk kicsik lenni” mentalitásban próbálunk elérni valamit. Semmire nem fogunk ezzel menni!


     A négy energiaforrást működtetni kell. Ma nem működik. Ma lefojtják mind a négyet – nemzeti identitást, társadalmi identitást, családot, hitet. A halál kultúrája működik, abortuszt kiált az, aki már megszületett, eutanáziát, aki még él, tobzódik a másság, antikrisztiánus, nemzetellenes politika folyik, nem engedik, nem szeretik a nemzeti együvé-tartozás megélését, mintha az valami bűnös dolog lenne.

     A halál kultúrája van ma az országban, ami sokáig nem mehet, hiszen ebben elfogyunk, a gyökereink elszáradnak, és elpusztulunk.

     Befejezésül néhány szubjektív gondolat a megígért „jókedvű beszéd” jegyében. Nem mondom, hogy Magyarországon 2003-ban minden korábbi esztendőnél kevesebb gyermek született, pontosan 94.850 kisded. Hogy ugyanebben az évben minden korábbi esztendőnél többen haltak meg: 136.650 ember. A kettő különbsége egy közepes-nagyobbacska város lakossága.

     Azért nem mondok már ilyen adatokat, mert tegnap Beregszászon voltam, ahol Rimler Bertalannak, a nagy sebészprofesszornak a szobrát avattuk, és döbbenetes élmény volt számomra, hogy ott mindenki optimista volt. Nem panaszkodtak. Örültek. Mi meg, akik jól élünk – mert nem élünk mi rosszul – állandóan kesergünk. Mostanában különösen. Főleg hogy ez a „Mi az hogy! Nagyon is!” hangulat eluralkodott az országban, egy össznépi kesergő kezd kibontakozni.

 

     Beregszászon viszont odajött hozzám egy orvoskollégám, és kérdezte, nem tudnék-e neki egy vákuummatracot szerezni, mert amikor a gyerekeket szállítják, akkor nagy probléma az eltörött végtagokat rögzíteni. Eszembe jutott, hogy minden menőautónkban vákuummatrac van – az alapfelszerelés része. És miközben mi sírunk, hogy rossza felszerelés, ő vár valamire. Vár, hogy a gyerek eltörött karját vákuummatracba tudja tenni, úgy tudja szállítani.

     Csíkszeredában voltam nemrégen. Döbbenetes élmény volt a Makovecz Imre által tervezett körtemplomban leülni. Furcsa volt nekem, katolikusnak, mert azért mi valami rendet szoktunk, és az ott más volt. Nézegettem: hogy is van ez? Leültem egy padba, fölnéztem, és láttam, hogy üvegből van a kupola, és négy bronzangyal hajol be a kupolába, és akkor eszembe jutott a Wass Albert-vers: Üzenet haza, ami egyetlen versszakban megfogalmazza mindazt, amit a tudomány köteteken, könyvtárakon keresztül leír. Az ember felelősségét – nemcsak saját magával, hanem a jövővel, a jövő nemzedékkel szemben is. „Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! /Likasszák már az égben fenn a rostát /s a csillagok tengelyét olajozzák /szorgalmas angyalok. /És lészen csillagfordulás megint /és miként hirdeti a Biblia: /megméretik az embernek fia /s ki mint vetett, azonképpen arat. /Mert elfut a víz és csak a kő marad, /de a kő marad.”

     A kő – a kollektív tudattalan –, marad. Az életünk a víz, amely elfut rajta, de évezredek, évmilliók alatt formálja a követ. És a jövő nemzedékek élete is ezen a kövön fut át. Könnyebben vagy nehezebben – ők ebből élnek. A zseniális költőnek nem kellenek ehhez tények, tudományos adatok. Ő a zsenialitása révén jut ugyanerre a következtetésre.

     Hadd fejezzem be kicsit profánul ezt a talán rendhagyó előadást. A feladat tulajdonképpen az, hogy össze kell rakni ezt a kis világot, mert szétesett. Erről is van egy kedvenc versem, Romhányi József írta: A nyúl iskolája. Arról szól, hogy jön a vihar, szétveri a káposztaföldet, a káposzta szétesik levelekre, a kétségbeesett nyulak szaladgálnak: mi lesz velünk, miből élünk, mi lesz a télen? – kicsit olyan helyzetben vannak, mint mi Magyarországon –, és ekkor jön a nyúltanító, leülteti a kisnyulakat a mezőre, s mondja a leckét: „Az egymást támasztó táposztó levelek képeztek káposzta letépett levelein belül tapasztalt képletet, mely a kopasztott káposzta törzse, úgy hívják, hogy torzsa. Ha most erre a torzsára sorjában visszatapasztjuk a letépett táposztó káposztaleveleket, akkor szakasztott helyesen fejesen szerkesztett káposztát képeztünk. Ez a lecke. Megértettétek?”

Polgári Magyarországért Alapítvány, 2009.


Forrás webcím (letöltve: 2019.10.17 - 00:39): http://szpma.hu/hir/96-AldasnepessegSorskerdesaKarpatmedenceben.html